A kampány melléktémájáról

A legutóbbi magyarországi választások alkalmával a Gyurcsánypárt a megszállt területek magyarjainak szavazati jogát tette kampánytémává. Megpróbálta a politikai versengés központi elemévé tenni, mert úgy gondolta, hogy a nem magyarországi magyarok szavazati joga megvonásának követelése jelentős plusz támogatást hoz neki a magyarországi szavazók körében.

Ezt a manővert többen nemzetárulásnak tekintették. Ahhoz, hogy egy ilyen sommás megállapítás helyes legyen, arra lenne szükség, hogy az érintettek kb. ugyanazon a véleményen legyenek nemzetről, hazáról, állampolgárságról, a politikai küzdelemben megengedett eszközökről. Ilyen közös platform hiányában a szembenálló politikai szubkultúrák képviselői a saját értékeiket próbálják számonkérni a másikon –nyilvánvalóan hiába.

Ha szembenálló felek között a hatalmi harcok pőre logikáján kívül nincs más közös nevező, akkor csak eszerint van értelme a másik lépését értékelni. Innen nézve könnyű belátni, hogy szegény ember vízzel főz, a politikus azokkal a módszerekkel próbál szavazatokat szerezni, amelyekkel egyszer már sikerült. Neki egyszer bejött a „24 millió románozás”, és a közvéleménykutatók most is azt mutatták ki, hogy az úgynevezett „határontúliak” beleszólása a magyarországi választásokba sokaknak ellenszenves. Többeknek, mint ahányan a DK törzsszavazói.

A diskurzus uralása, vagyis a közbeszéd tematizálása a modern kampányerőfeszítések központi eleme. Mindenki tudja, hogy józan, kiegyensúlyozott érveléssel nem lehet a széles választói tömegekre hatni, hanem a plebs előítéleteit, hangulatait kell meglovagolni. Azonosítani egy népszerű kampányüzenettel egy pártot, és besöpörni a szavazatokat. Persze a néplélek, mint a női, titokzatos, homályos és ellentmondásos, ezért nem is olyan egyszerű eltalálni, mivel is lehet azt megnyerni. Sőt, mivel a tömeghangulatok némelyike szendereg, vagyis csak látensen van jelen, azt megfelelő médiastimulációval elő is lehet hívni, fel lehet ébreszteni, magasra lehet korbácsolni.

Többek között ezért szokták konstatálni a modern társadalmak valóságára tudományos és/vagy filozófiai szinten reagálók, hogy azok nem demokráciák, hiszen nem a nép dönt az ügyekről, sőt arról sem, ki döntsön helyettük az ügyeikről, hanem az oligarchátus, amely a tömegmanipuláció eszközeit birtokolja.

A valóságnak persze – ha sötétszürke is – vannak árnyalatai. Nem mindig vannak egy kézben a médiumok irányításának szálai, a propaganda így sokszor ellenpropagandába ütközik. Ráadásul a manipuláció határai sem tágíthatóak a végtelenségig, mivel a valóság szab határt nekik. Abban az értelemben is, hogy mire lehet ráfogni, hogy nincs is (pl. migrációs válság), és a megcélzottak kultúrája-civilizációja is behatárolja, mit lehet nekik bemesélni (pl. a szülők lehetnek azonos neműek).

Mi, szegény rokonok, ezúttal szerencsére csak melléktéma lehettünk, mert a Fideszes főtéma elnyomta az ellenzéki tematizálási kísérleteket.

Valójában alapvető politikai kérdés, milyen viszonyban van egymással ország és nemzet, lakosság és terület, közjavak és az azokhoz való hozzáférés. Mindezen témák óhatatlanul szóba kerültek volna, ha lehetett volna értelmes vitát folytatni, s mintha a Gyurcsányi tematizációs kísérlet egy ilyen vita kezdeményezése lett volna.

Mivel nemcsak Magyarország, a magyar nemzet, hanem a nyugati civilizáció sorsa is azon múlik, tudunk-e valami épkézláb választ adni ezekre a kérdésekre, ezért most – kampányon kívül – röviden felvázolom a saját válaszomat.

Kezdjük azzal, hogy egy emberlakta területen van-e rend vagy nincs? Egyszerűsítve erre úgy lehet felelni, hogy ha az a terület egy jól működő államhoz tartozik, akkor igen, ha nem, akkor nem.

Ha van ilyen jól működő állam, az jogosan várja el a területén lévő emberektől, hogy lojálisak legyenek hozzá, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy betartják az érvényes jogrendet. Az érvényes jogrend mindig az érintettek által követett erkölcsi normákon nyugszik.

Mitől függ, hogy jól működő vagy bukott állammal van dolgunk? Leginkább attól, hogy annak lakói betartják-e annak jogrendjét. Felmerül tehát a kérdés: melyik az elsődleges tényező: rendállamok állítanak elő maguknak lojális lakosságot, vagy politikai közösséggé összeszerveződött emberek hoznak létre maguknak államot. Adott összefüggésben azonban nem kell túl mélyen belemerülni ebbe a társadalom- vagy történelemfilozófiai kérdésbe, elég szembenézni a faék egyszerűségű következtetéssel, miszerint némely területek lakói képesek országot-rendállamot működtetni, mások meg nem. Politikai szempontból ez a kétféle embercsoport nem egyenlő: az egyiket nemzetnek nevezzük, a másikat népnek, tömegnek, humán biomasszának, attól függően, hogy ki milyen összefüggésben akarja magát élesen vagy élt tompító módon kifejezni.

A nemzet egy olyan közösség, amely államot hoz létre, majd tart fenn. Ameddig ez a képessége megvan, az általa létrehozott állam is működik, vagy ha valamilyen szerencsétlenséghalmozódás következtében megszűnik, újra létre tud jönni. Ha az emberek már nem alkotnak nemzetet, akkor az állam, mint egy elpusztult rovar páncélja, még mint üres váz fennmaradhat, de miután szétporladt, már nem éled újra.

A népet átható nemzeti vitalitás problematikáját szintén nem részletezném. Egyszerűen csak konstatálom azt a szembeötlő tényt, hogy a nyugati népekből – köztük a magyarból – ez az életerő kihunyt, vagy esetleg csak pislákol bennük.

Onnan is látszik ez, hogy a régi nemzetállamok polgárai mennyire feleslegesnek tartják a lojalitást nemzetünk felé, jobb esetben helyettesítve azt az országgal, olyan alapon, hogy az jogokat és jólétet biztosít számukra. Ha más ország biztosítaná számukra ugyanezt, más országhoz lesznek lojálisak. Jobb esetben. Többnyire úgy gondolják, hogy ezek a javak – afféle emberi jogokként – járnak nekik, emiatt már nem is lojálisak, csak elvárásaik vannak, akár a római plebsnek a késői császárkorban. A hasonlóság annyira szembeötlő, hogy magától értetődik az annak bukásával analóg végkifejlet közeli bekövetkezése.

Akik rózsaszín szemüvegen keresztül szemlélik a fehér ember sorsát, azt mondják, van más módja is a rendállamok működtetésének, mint az elavulttá vált nemzetállam. Ezzel első közelítésben egyet is lehet érteni. Voltak még birodalmak, városállamok, középkori regnumok, bár az utóbbiak (a modern nemzetállamok közvetlen elődeiként) nyilván különösen gyanúsak a globalisták szemében. Közös bennük, hogy mindezen államtípusokat egy szűk hivatalnoki, papi, nemesi elit működtette, többnyire monarchikus formában. Fordítva: a néptől nem is várták el, hogy az állam működtetésében közvetlenül részt vegyen, így lojálisnak sem kellett lennie, hanem csak a rá rótt gazdasági terheket viselnie, valamint tisztelnie az államvallást. A politizálás, a közigazgatás az államalkotó elitek dolga volt.

A nemzetállamok ellenségei úgy gondolják, hogy ők, mint felvilágosult globális elit, biztosítani tudják a rendet, amelyért cserébe a globális plebs majd lojális lesz. A plebs azonban nem ismeri a lojalitást. Vagy nyomorog és lázadozik, vagy elvándorol a jobb élet reményében, vagy jólétben él és elvárja, hogy életszínvonalát folyamatosan emeljék. Ha nem sikerül, lázadozik.

Ráadásul az elitpozíciók betöltőinek sem automatikus az állam iránti lojalítása. Az ő köreikben is elterjedhet a potyautas mentalitás. Hivatalnokok, spekulánsok, hivatásos politikusok, zsoldosok viszonyulhatnak úgy az országukhoz, mint lerabolható területhez. Nekünk elég körülnézni saját országunkban, hogy lássuk, hogy néz ki az a terület, amelyik nem tartozik rendállamhoz.

Nem csoda, hogy a nemzetállam ellenségei nemzetállamok elfoglalása útján próbálják elérni távlati elképzeléseiket, amelyeket nem fejtenek ki egyértelműen. Régebben még próbálkoztak ilyennel. A marxisták pl. az Orosz Birodalom elfoglalása útján próbálkoztak meg nyíltan hirdetett elképzeléseik megvalósításával. Miután ennek az emberkísérletnek a következményei közismertek, már nemigen jönnek elő ilyen grandiózus koncepciók nyílt hangoztatásával, a valóságba történő átültetésével.

Marad számukra az olyan ideológémák terjesztése, mint a nyílt társadalom, az emberi jogok, a tolerancia, az emancipáció. No de ki fogja fenntartani a nyílt társadalmakban a rendet, amikor alapvető jog lesz a mindennapi kaviár, és emancipálják a pedofileket a kleptománokkal és mindenféle más elnyomott hajlamok hordozóival együtt? És mire fognak közben hivatkozni? Az emberi jogok megsértése, amikor börtönbe csukják a fiúkat férfinak nevelni próbáló utolsó házaspárt.

Mindazonáltal lehet, hogy a nemzetállamok kora tényleg lejárt. A régi Európa rendi államait azok papi, nemesi elitje tartotta fent, arról a nemzetségről elnevezve országukat, amelyből az államalapítók származtak. A modernizáció átalakította ezeket a társadalmakat, amelyek uralmi struktúráinak működtetését jogilag a népre, gyakorlatilag a vagyonosabb-műveltebb középosztályra, elvileg pedig a nemzetre bízták, amely nem volt más, mint a nép idealizált önképe, amelynek az jobb pillanataiban igyekezett is megfelelni. Civilizációnk központjában ezen nép-nemzetek utolsó sikeres erőfeszítéseikkel jóléti államokat hoztak létre. Ezen országok lakóiból azonban kiveszőben van a nemzettudat, igy azok annak rendje és módja szerint hanyatlásnak indultak. De még mindig ők földgolyónk legerősebb szervezett egységei, nemzetközi szubjektumai.

Mi, magyarok a jóléti fázisból kimaradtunk. A nemzetállam ellenségei szerint mert bunkó nacionalisták, feudális csökevények hordozói, idegenellenesek stb. vagyunk. Szerintem azért, mert a kísérleti nyúl szerepét osztották ránk a kommunista emberkísérletben. A rendszerváltáskor pedig azt szugerálták belénk, hogy egy másik emberkísérlet (a hiperpiaci) hozza el nekünk a jólétet.

Eszerint az állami vagyont el – gyakorlatilag oda – kellett adni a nyugati multiknak, azok cserébe elhozzák a nyugati jólétet. A kísérlet sikerrel járt – a multiknak legalábbis. A magyarországi életszínvonal viszont tovább távolodott a mércének számító osztráktól. A nemzetietlen magyar plebs keserű leckét kapott abból, mire számíthatnak a Moszkvát felváltó globális Brüsszeltől. Ezek után kénytelen volt beletörődni, hogy a nemzetileg elkötelezett kisebbség állítson kormányt. A nemzetietlen többséget azok, akik személy szerint is a szoci-lib kormányok idején bekövetkezett életszínvonal-zuhanást előidézték, azóta sem tudták mozgósítani.

Magyarországot így is egy hajszál választja el attól, hogy a nemzetállam ellenségei újra átvegyék az uralmat felette. Hogy ne így legyen, a nemzetnek többséget kellene alkotnia a lakosságon belül, a nemzeti diskurzusnak pedig hegemónnak kellene lennie. Akkor majd a magyar nemzetállam külső ellenségeinek nyílt kiszolgálása a politikai életből való azonnali kibukással lesz egyenértékű.

Visszatérve az elemzés apropójához, a megszállt területek magyarjainak lojalitása nemzetállamuk maradéka irányában, minden elismerést és támogatást megérdemlő hozzáállás lenne. Azok nemzetszilánkjainak fennmaradása is nagyrészt azon múlik, mennyire képes és kész Magyarország támogatni őket az ellenséges nemzetállamok asszimilációs törekvéseivel szemben. Magyarország nemzeti jellegének biztosítása számukra közvetlenebb létkérdés, mint csonkaország lakóinak.

Pillanatnyilag azonban a magyarországi szavazók többsége nem kész elnyomott nemzettársaiért konfliktust vállalni szomszédaival, még kevésbé az ország szűkös forrásain osztozni velük. Nem is lehetett volna őket meggyőzni arról,hogy a nemzeti szolidaritás rombolása számukra is önsorsorsrontó. A válasz a Gyurcsány-féle kihívásra elmaradt, mert akinek reagálni kellett volna, az a migráns témát nyomatta. Jobban is tette, mert annak alapján jobban meg lehetett érteni, hogy miért jobb mindenkinek, ha Magyarország magyar ország marad. Végülis a győztesnek bizonyuló kampánytéma is csak egy leágazása az alapkérdésnek, amely arról szól, hogyan éljen túl egy nyugati állam, miközben népének nemzeti elkötelezettsége kihalófélben van.

Nekünk, magyaroknak, meg kell próbálni előnyt kovácsolni abból a tudásból, amiért igen nagy árat fizettünk. Megtapasztaltuk, hogy nemzeti függetlenségünk mind kommunista, mind liberálglobalista elvesztése mekkora katasztrófa. Beláthatjuk, hogy nemzetállamunk megerősítése még mindig a legjobb esély átjutni azon a történelmi viharzónán, amelyet nem kerülhetünk el, amelynek első széllökései már tépik potyautasokkal teli rozoga bárkánkat.