Hasznos tevékenység vesztegzár idején

Amikor az embert kizökkentik a mindennapi rutin kerékvágásából, a leghasznosabb dolog, amit tehet, hogy gondolkodik.

Miért, amikor a megszokott teendőit végzi, talán nem használja az eszét? Az élethez szükséges folyamatos problémamegoldó tevékenység talán nem érdemli meg a gondolkodás rangját, nem illik rá a gondolkodás megnevezés?

A görögök szerint nem. Legalábbis azok szerint, akik feltalálták a filozófiát. Szerintük az ember az egyetlen élőlény (állat), amely nem a földet nézi, hanem felemeli tekintetét az égre, értve ezalatt a dolgok igazi valóságát, értelmét, ideáját. A többi görög pedig megjegyzi, hogy mindjárt az első filozófus is úgy halt meg, hogy gödörbe esett, mert nem nézett a lába elé.

Mondanivalóm szempontjából az a lényeg, hogy a lábunk elé szegezett tekintet nem ugyanazt a gondolkodást szimbolizálja, mint amelyik a látóhatárt pásztázza. A napi gondok intézéséhez másfajta agymunkára van szükség, mint amely a környező világ általános felépítésének felfogására irányul.

A legtöbb embernek többnyire nincs szüksége az utóbbira, emiatt nem is alakulnak ki az ehhez szükséges készségei. Így a tágabb világot nem saját szemével látja, hanem hallomásból ismeri. Nem gondolkodás útján nyer róla képet, hanem ismételgeti – ha muszáj –, amit ebben a témában innen-onnan hallott.

Amikor az embert kizökkentik a rutinjából, tekintete hiába keresi a lába előtt a megszokott mintázatokat, amelyekhez lépéseit igazítani szokta. Meg kell állnia és körül kell néznie. Gondolkodnia kell, merre induljon tovább, és ez a leghasznosabb tevékenység, amit végezhet.

Mivel ebben nincs gyakorlata, tekintete valószínűleg össze-vissza fog cikázni, maga pedig tétován toporog, amíg magával nem sodorja a tömeg, amely végül elindul valamerre. Akkor majd arra kell összpontosítania, hogy ne kerüljön a többiek lába alá. Kivéve, ha előtte észlelt egy szakadékot, amelynek irányába nekilódult a tömeg. Akkor elgondolkodhat rajta, hogy mi jobb: ha többiekkel rohan a vesztébe, vagy legázoltatja magát a lendületbe jött tömeggel.

Mondanivalóm nem az egész belátható horizontra vonatkozik, hanem csak annak egy jóval szűkebb területére, amely nincs is olyan magasan a rutinhoz képest, amelyben elháríthatatlan zavar keletkezett. Jelesül arra a régióra, ahonnét az új rend, majd az új rutin ki fog bontakozni.

Mit gondoljunk az államról: milyen annak az alaptermészete? Nyilván többnyire egy államapparátus is rutinszerűen működik, természete pedig akkor érvényesül, amikor nem tudja megszokott tevékenységét a megszokott módon folytatni.

A vesztegzár bevezetése olyanfajta állami viselkedés, amelyről senkinek nincs tapasztalata, és mindenkit szokatlan helyzetbe hozott, s amelyet jó lenne hasznos tevékenységgel kitölteni. Ha divathullámra  szeretnék felkapaszkodni, gondolkodás-kihívást próbálnék indítani. Mintha a főzős-testedzős-éneklős-táncos-stb. időkitöltések mellett a gondolkodással is lehetne követőket-lájkolókat gyűjteni. Könnyű belátni – ha valaki gondolkodik –, hogy ez más műfaj.

Tehát milyen is az állam alaptermészete, van-e neki olyan egyáltalán, vagy ahány állam, annyi természet? Mint minden ilyen típusú kérdés, ez is vitás, mondhatni eldönthetetlenül vitás. Nem olyan, mint egy matematikai vagy logikai feladvány, amelyre egy egyértelműen helyes válasz létezik. Inkább olyasféle, mint amikor az ember hivatást választ: nem lehet teljesen biztos benne hogy jól dönt, mégis muszáj döntenie.

A karantént elrendelő állam nyilvánvalóan Leviatánként viselkedik. Ez a Hobbes-féle koncepció, aki az államot a bibliai szörnyről elnevezve a védelem képességét és feladatát helyezte a középpontba. A Leviatán az anarchiától és a külső ellenségtől véd, amihez maximális, az alattvalók által nem korlátozott hatalomra van szüksége.

Az egyes ember szabad, és olyan értelemben egyenlő a másikkal, hogy képes azt megölni: a leggyengébb ember is meg tudja ölni álmában a legerősebbet. A természeti állapotban tehát mindenki harcol mindenki ellen. Óriási hatalom és erő szükséges, hogy ennek az állapotnak véget lehessen vetni, amire úgy tehet szert az állam, hogy az emberek lemondanak a javára szabadságukról a biztonságukért cserébe. Tehát amíg az állam meg tudja védeni alattvalóit egymástól és a külső államok támadásaitól, azok nem kérdőjelezhetik meg főhatalmát, szuverenitását.

Hobbes halandó istennek írja le a Leviatánt, annyival hatalmasabb polgárainál. Amikor azonban viszálykodás támad azok között, megbetegszik, meggyengül, ha pedig az ellentétek polgárháborúig fokozódnak, meghal.

A nyugati civilizáció uralta területen nem elfogadott az államot Leviatánként felfogni. Hogy hogyan lehetne másként, arra Hobbes kritikusai nem tudnak hasonló tömörségű és egyértelmű választ adni. Ha meg kell határozniuk, milyennek látják az állam alaptermészet, valószínűleg egy részvénytársaság lesz a minta. Eszerint az állampolgárok egy nagyvállalat részvényesei, akiknek a menedzsment felelősséggel tartozik, de leginkább azzal, hogy biztosítja a profitot. A polgárok lehetnek a cég vásárlói is, akik megveszik annak áruit vagy szolgáltatásait, ebben az esetben közrendet, közoktatást, társadalombiztosítást és minden mást, amire a vevő-szavazónak igénye támad. Ha a vezetőség rosszul teljesít, elbocsátják, és választanak helyette másikat. Na de mi van akkor, ha a cég tönkremegy: részvényei elértéktelenednek, több árut nem termel, szolgáltatást nem nyújt? Csatlakoznak egy másik vállalathoz? Létrehoznak egy újat? Hogyan döntik el, hogy az mit termeljen, és ki kerüljön az igazgatótanácsba? A balosok szerint, megy ez békésen, mindenféle erőszakos konfliktus nélkül, mindenki kölcsönös megelégedése mellett, rendőrök, katonák, titkosszolgák, hivatalnokok nélkül.

Leviatánt megpróbálhatják jámbor igavonó baromnak is elképzelni, amelyiknek az a feladata, hogy mindenkit kiszolgáljon. A biztonságon kívül biztosítson jólétet, egyenlőséget úgy, hogy közben nem korlátozza senki szabadságát, nem terhel meg senkit anyagilag. Az igavonó barmot etetni kell, valamint azt is el kell érni, hogy a böglyök, legyek, szúnyogok ne szipolyozzák, ne fertőzzék. Ha nincs joga kikényszeríteni az abrakot adó formájában, lecsapni az élősködőket a bűnözők megbüntetése formájában, mennyi ideig bírja húzni az igát? Mi történik, amikor összeesik: fékevesztett dögevők marakodnak a húsán, vagy az elnyomás maradékaitól is megszabaduló békés, jóravaló, szabálykövető, együttműködő, altruista polgárok végre megalapítják a hierarchiamentes társadalmat?

De hát a modern nyugati jóléti államok valóban rengeteg jogot és – a világ többi részéhez képest – magas életszínvonalat biztosítanak anélkül, hogy kimutatnák a foguk fehérjét. Vagy inkább a fogatlan száját mutatja, ha megpróbál elrettentésképp vicsorítani.

Korunk uralkodó bal-globális ideológiája azt mondja, jól van ez így, sőt, Leviatán túl lassan haldoklik, elodázva az átmenetet az állam nélküli globális társadalomba, ahol nem lesz erőszak, hierarchia, sem erős nemzeti vagy akár nemi identitás, amelyek korlátoznák a teljes szabadságot, békét, toleranciát.

Volt már egy kísérlet a földi mennyország felépítésére, igaz, ateista kommunizmus formájában. Az azonban igen durva diktatúrákhoz vezethet, azokkal a társadalmakkal szemben, amelyek rovására az emberkísérleteket végrehajtották. Mondhatni ott különösen vérszomjas leviatánokat tenyésztettek ki. A mostanra kihalt bolsevikok balglobalista szellemi leszármazottai ezért óvakodnak világos körvonalat adni utópiájuknak, és közvetlen politikai célként kitűzni azt. Ehelyett szívósan dolgoznak a halállistájuk kipipálásán, ahol olyan célpontok szerepelnek, mint hit, nemzet, család, hierarchia és Leviatán, a harcra kész szuverén állam.

Erre most a koronavírus járvány miatt mindenki azt várja, hogy az állam kíméletlen szigorral hajtson végre intézkedéseket, minden más szempontot félretéve védje meg alattvalói életét. Senki nem áll elő azzal a javaslattal, hogy a világ nagy multinacionális cégeinek sztárvezetői, mondjuk Bill Gates, Ilon Musk mentse meg az emberiséget. A balglobalista PR szellemében George Soros Gréta Thunberggel elénekelhetnék John Lennon „Imagine” című himnuszát, ráhangolódva a varázsige kimondására, amely hatástalanítja a koronavírust.

A járvány nemcsak a beteg emberekre veszélyes, hanem a beteg államokra is. Túlélésük kifejezetten attól függ, mennyire tudnak kiszipolyozott, agyonhajszolt, lesoványodott, kiherélt igavonóból visszaváltani Leviatánná. Amelyiknek nem sikerül, annak polgáraira biztosan nem a jólét, béke, tolerancia, hierarchiamentes együttműködés vár.

A balglobalista értelmiségiek számára újabb rémálom következik. A terrortámadások, a bevándorlási hullám tetőzése, a 2008-as gazdasági válság után újból elakad a mozgás a multikulturális földi mennyország irányába. A világjárvány megszakítás nélkül átmegy nagy gazdasági válságba, rémálommá változtatva a valóságot a balos értelmiségiek számára.

Úgyis fel lehet persze fogni, hogy a világ akarat és képzet. Akinek erősebb az akarata, hogy a vágyott képzeteit megvalósítsa, annak a valóságában fognak élni, akik túlélték, hogy világuk összedőlt. Mondhatni, akik arra ébrednek majd, hogy rémálomban kell élniük. Az osztály- , magántulajdon-, elidegenedés mentes társadalom pl. rózsaszín álom maradhatott volna, ha Leninék, Sztálinék, Maoék nem elég elszántak, kemények, szerencsések ahhoz, hogy végrehajtsák grandiózus társadalommérnöki elképzelésüket. Végül azonban elbukott az ügyük, mert a Marx féle vázlatban szereplő elképzelés megvalósítva működésképtelennek bizonyult. Leonardo gépei sem repülnek, úsznak tenger alatt stb., bármilyen zseniálisat mutatnak is papíron. Igaz, azóta építettek működő repülőt, tengeralattjárót, tankot – csak más technológiával, mint azt a reneszánsz géniusz elképzelte.

A kérdést tehát úgy kell feltenni: azért bukott-e a kommunizmus, mert eleve lehetetlen volt megvalósítani, vagy mert Gorbacsov és csapata politikai pancsernek bizonyult, nem úgy, mint Teng Hsziao Ping és a kínai kommunista párt vezetése? Úgy gondolom, erre lehet egyértelmű választ adni: a Marx féle séma tényleg megvalósíthatatlan. A kínai modell azért működik, mert lecserélték az eredeti tervrajzot, az orosz uralkodó elit pedig a birodalom vesztét sajnálja, nem a kommunizmusét.

A balglobalista projekt azért esik szét, mert meg sem lehetett valósítani, vagy mert Hillary Clinton nem volt méltó zászlóvivője az ügynek, Putyin meg a Sötét Nagyúr Mordorból. Akkor kicsoda Trump? Mussolini? Hitler?

Akik benne vannak a küzdelem sűrűjében, azok ilyen fogalmakban gondolkodnak mindkét oldalon. Akik a balglobalista elitet gyűlölik, azok George Sorost fogják démonizálni, a sorosfiókákat pedig vírusnak, kártevőnek, a nép ellenségeinek hívják aszerint, hogy Goebbels vagy Visinszkij szavajárása áll hozzájuk közelebb.

Aki biztos benne, hogy jól értelmezi a történelmi mélyáramlatok irányát, annak elvileg nem kellene gyűlölködnie. Ha valaki biztos benne, hogy a jövő a liberális berendezkedésű, nyílt világtársadalomé, annak sajnálni kellene a múltban ragadt keresztényeket, amerikaiakat, kínaiakat, oroszokat (a többi nációról nem is beszélve), akik kilátástalan szélmalomharcot vívnak a progresszió feltartóztathatatlan, természeti jellegű erőivel szemben. Másfelől, ha valaki abban biztos, hogy a világpolitikai terep természetes csúcsragadozói a leviatánok, nem fog egzisztenciális félelem fűtötte gyűlöletet érezni az oroszlánok között rajzó legyek iránt, akik miatt a szavannák királya néha kénytelen a sörényét rázni. Amelyik pedig hagyja, hogy szipolyozzák, akár medve, akar párduc, akár sas (netán turul), az nyilván megérett a pusztulásra. Helyét azonban egy másik ragadozó, nem egy szúnyograj vagy vírustenyészet fogja elfoglalni, legkevésbé pedig egy vezérkos nélküli birkanyáj.

Építészetileg is felfoghatjuk helyzetünket. Eszerint a védelmet biztosító állam a modern állam váza, amihez még sok kényelmet, esztétikai divatot szolgáló elemet lehet ráépíteni. A felújításoknál azonban általános szabály, hogy a régi épületek alapjait, tartófalait nem szabad megbontani. Ha a lakók olyan módon tesznek szert tágasabb nappalira, hogy kibontanak egy tartófalat, ne csodálkozzanak, ha rájuk dől a tető. Most majd kiderül, hogy mi, nyugati népek, kényelmi szempontok miatt lakhatatlanná tettük-e a házainkat, van-e még lehetőségünk aládúcolni a megrendült tartószerkezeteket.