Szellem és jellem

Muszáj felmérnünk az embereket, akikkel dolgunk van. A fizikai megjelenésüket a legegyszerűbb, bár nyilván az is vita tárgya lehet, hogy az előnyös vagy előnytelen. De valakinek a magassága, súlya vagy hogy mennyi idő alatt ússza át a Balatont, egyértelműen meghatározható. A fizikai teljesítmény már átvezet a szellemi-lelki tényezőkhöz, amelyek nyilván a lényegét adják az embernek az előbbihez képest.

Az ember lelki-szellemi jellemzőinek meghatározása olyannyira nehéz, hogy maga a vonatkozó szóhasználat sem lett egységes az elmúlt 2500 év alatt, amióta tudatos erőfeszítéseket tesznek a vonatkozó fogalmak kidolgozására. Lélek, szellem, intellektus, ego, psziché, érzelmek, attitűdök, ethos, habitus, jelenvalólét, perszóna és még lehetne sorolni a mindenféle vonatkozó terminusokat, amelyeket sokféle értelemben többnyire össze-vissza használnak.

A mindennapi helyzetekben nem kell bonyolult fogalommeghatározásokkal bajlódni, hanem csak helyesen felmérni, mit várhatunk az élő, nevesített embertől, akivel éppen ügyünk van. Egy tanárnak el kell dönteni, meg tudja-e oldani a diákja a matekfeladatot, fel tudja-e mondani a verset stb. Amikor egy szolgáltatást veszünk igénybe, felmérjük, meg tudja-e javítani a vízvezetékszerelő a vízvezetéket. Ha kétségeink támadnak, arra kell válaszolnunk, hazudik-e az illető vagy nem. Itt megint elméleti kérdéshez értünk, hiszen világosnak tűnik, hogy másra vonatkozik a két kérdés. Az első arra, hogy milyen észbeli-szakmabeli – nevezzük intellektuálisnak – kvalitásai vannak az illetőnek, a másik pedig arra, miféle jelleme van.

Nem is akarok tovább küzdeni a terminológiával, mondanivalóm szempontjából elég annyit egyértelműsíteni, hogy egy ember a fizikai jellemzőin kívül rendelkezik szellemi tulajdonságokkal, amelyek arról szólnak, mennyire okos, képzett, mennyire képes bizonyos feladatokat megoldani és jellembeliekkel, vagyis hogy miféle elvei vannak és azokat mennyire képes cselekedeteiben érvényesíteni.

Ideális esetben minél okosabb valaki, annál jellemesebb is, dehát mindenki látott már okos gazembert és reménytelenül egyszerű jó embert. A normális élethelyzetekben ezek kezelése nem okoz túl nagy problémát. Ha egy szaki, akit megfizetünk, elvégzi a munkáját (vagy fizet nekünk a mi munkánkért) nyugodtan figyelmen kívül hagyjuk, hogy egyébként milyen aljasul viselkedik közvetlen környezetével. Nem próbálunk jószándékú emberekkel olyan feladatokat elvégeztetni, amikhez nem értenek, pedig nagyon lelkiismeretesen megcsinálnák, ha tudnák, hogyan kell. Ha könnyen átverhető emberrel találkozunk, akkor átverjük, mert ez a sorsa a palimadárnak, elvégre nem a mi dolgunk a természet rendjét megzavarni.

Kire bízzuk a politikai döntések meghozatalát: aki a legokosabb, vagy aki makulátlanul becsületes? Minden politikus azt sugallja magáról, hogy rá mindkettő jellemző, hiszen a potenciális választói ezt várják el tőle. Egyéb helyzetekben tisztában vagyunk vele, hogy ilyen nincs, és aki ilyet állít, az hazudik. Muszáj tehát mérlegelnünk a politikusok észbeli és jellembeli tulajdonságait. Kezdő lépésként legyünk minimalisták: a nyilvánvaló hülyéket és gazembereket zárjuk ki. Sajnos ez nem ilyen egyszerű, mindennapi életünk gyakorlati bölcsessége itt csődöt mond.

Vegyünk egy egyszerű politikai feladványt, mint amilyen a szorzótábla a matekban. Ha háborúra kerül sor Ukrajna és Oroszország között, ki fog győzni? Nyilván az erősebb. Ugyanez a kérdés bonyolítva: ki fog győzni, ha a kollektív Nyugat Ukrajna mellé áll? A jó diák ilyenkor pontosít: és hova áll a globális Dél? Ha az oroszok mellé, akkor a válasz megint egyértelmű lesz.

Az egyenletbe bele kell számolni az érintett társadalmak és államok szilárdságát, elszántságát, veszteségtűrési képességét is. Az amerikaiak a németekkel majd elszántabban harcolnak Szevasztopolért, mint az oroszok. A lényeg: akármennyire bonyolítjuk, vagyis közelítjük a valóságos helyzet komplexitásához a feladványt, az viszonylag egyértelműen megválaszolható marad. Ha tehát ki akarjuk zárni, hogy hülyék vezessenek, olyanra nem lehet szavazni, aki azt mondja, hogy az ukránok megnyerhetik a háborút az oroszok ellen. Akár ukrán, akár amerikai, akár magyar politikus mondja ezt.

Teljesen világos azonban, hogy amíg a közhangulat meg nem változik, Ukrajnában igazat nem mondhat a politikus, Magyarországon viszont, miután a közvélemény békepárti, igen.

A demokrácia azzal jár, hogy értelmes politikus nyilvánvaló igazságot sem mondhat ki, ha az ellenkezik az éppen uralkodó közhangulattal. Az persze változhat – többnyire magától – a kollektív tapasztalat súlya alatt, de bizonyos mértékben alakítani is lehet, ha valakinek monopóliuma van a tömegtájékoztatás eszközeire.

Az átlagpolgár – mint átlag szavazó – nem támaszkodhat a mindennapokban érvényes bölcsességre a jó szakikról és a „használhatatlan” jó emberekről. A jó szakember politikus leginkább ahhoz ért, hogy a közhangulathoz igazítsa mondanivalóját. A legtöbbször a közvélekedés, amiben akár őszintén is osztozhat, nem is annyira a valóságtól elrugaszkodott, mint amilyen az ukránoké 2022 nyarán győzelmi esélyeiket illetően. A közvélemény széljárásának szélkakasszerű követése nem jár automatikusan katasztrófával. Előfordulhat az is, hogy sikerül olyan irányba alakítani a közvéleményt, ami nem akadályozza a szükséges intézkedések meghozatalát. Amikor azonban a többség téved, az alkalmazkodásra szocializált politikusok még kísérletet sem tudnak tenni arra, hogy megmentsék az országot, társadalmat, nemzetet az önsorsrontástól.

Addig folytatják a háborút, amíg el nem fogynak a katonák, vagy az állam össze nem omlik, vagy a közvélemény békepárti fordulatot nem vesz. Az utóbbi esetben a háborúellenessé fordult közhangulatot meglovagolni készülő politikusoknak előbb még le kell győzniük a felfegyverzett háborúpártiakat, akik árulónak tartják a békepártiakat.

Egy ilyen helyzetben nem lehet okosnak lenni. A szellem nem segít. Vagyis a döntés nem intellektuális alapon születik, hanem erkölcsi szempontok és jellembeli tényezők nyomása alatt. Utólag természetesen észérvekkel is meg lehet ideologizálni a voluntáris döntést.

Egy ilyen helyzetben – végsősoron – a nép dönt, vagy inkább a nemzet. A nemzet ugyanazokból áll, mint korábban a nép, amelynek tagjai vagy nem foglalkoznak a politikával, vagy eddig úgy kezelték mint a mindennapi életünk üzleti jellegű tranzakcióit. Megvesznek valamilyen terméket, lájkolnak tartalmakat, bekövetnek celebeket, akiket csalódás esetén könnyedén diszlájkolnak. Amikor a közönség megmaradásáért be kell szállniuk a küzdelembe, átalakulnak honpolgárrá. Ilyenkor követik a vezérüket a küzdelembe, anélkül hogy kétségbe vonnák annak elkötelezettségét. Többnyire nem is fognak tévedni mert az ilyen típusú helyzetekben az elköteleződést nem lehet megjátszani. Ilyenkor létrejön a nemzet egysége, működésbe lép a demokrácia.

Esetleg olyan áron, hogy polgárháborút kell vinni a nép más nagyobb csoportjai ellen. Mivel geopolitikai érdekek által átszőtt világban élünk, az aktuálisan érintett nagyhatalmak is be fognak avatkozni a küzdelembe. Aztán valaki veszít és eltűnik, aki megmarad, az lesz a győztes.

Azonban egyértelmű, hogy normál ügymenetben az ilyen helyzetek kezelhetetlenek. Az erős meggyőződés nélküli politikusok ugyanis hiába próbálják kiokoskodni a nép közhangulatának következő metamorfózisát, mert az egyszerű emberek sem tudják hová tenni a felfordult világot. Celebjeik lájkolgatása nem készíti fel őket a döntésre arról, amiért mindent kockáztatnak, bármit feláldoznak.