Háború és diplomácia

„Az ukrán konfliktusnak nincs katonai megoldása”. Ez a legnépszerűbb mantra, amit befolyásos és teljesen jelentéktelen közszereplők ismételnek unos-untalan, több-kevesebb meggyőző erővel.

Ez hazugság. Akik ismételgetik Merkeltől és Putyintól lefelé, azonban mégsem notórius hazudozók, hanem olyan érintettek, akik nem tudnak mit mondani, és ennek a ráolvasásnak az újra előadását tartják a legkevésbé kockázatos kommunikációs taktikának. Tehát inkább csak gyáva emberekről van szó, esetleg olyanokról, akik őszintén hisznek abban, hogy a valóságos helyzet józan értékeléséből adódó reális következtetések nyílt kimondása túl veszélyes. Én nem értek egyet velük, a struccpolitika a legveszélyesebb. Különben is nekünk, befolyás nélküli embereknek, semmi érdekünk saját magunkat becsapnunk, nyilvánvaló képtelenségek fátyolával takargatva a fenyegető jövőt.

A szöveg kezdetén idézett ráolvasásnak több variánsa van. A folytatásban az szokott szerepelni, hogy csak tárgyalásos rendezés létezik. Esetleg hozzáteszik, minden háborús konfliktus a tárgyalóasztalnál ér véget, az ukrán vagy ukrajnai harcokkal is így lesz, legyen hát azonnal.

Ez nem igaz, pontosabban nem mindig. Előfordul, hogy az asztalon a kapitulációról szóló szöveg van, amit az egyik fél állított össze, a másik meg csak aláírja. Amikor totális megsemmisítő háború ér véget, mint a II. világháború, akkor bizony nincs tárgyalóasztal. Némelykor semmilyen asztal nincs, csak a füstölgő romok és lemészároltak tetemei.

Egyébként Kijev pontosan így konceptualizálja háborúját. Az nem is háború, hanem a törvényes hatalom tisztogató akciója terroristák, tehát nem szembeálló hadsereg, hanem bűnözők ellen. A szemben álló fél dehumanizálása a kulcsmomentum. Ahogy Hitler kezelte a vörös hadsereget. Ahogy a szovjet hadsereg kezelte a szembenálló országok katonáit és lakosságát. Ahogy az USA kezeli az iszlám terroristákat. Ahogy a muzulmán szélsőségesek kezelik a Nagy Sátánt. Ebből a logikából következően a jelenlegi kijevi rezsim nem is tárgyalhat ellenségeivel, hiszen azzal elismerné őket szembenálló hadseregnek.

Oroszország lehetne törvényes szembeálló fél, ha megtörténne a hadüzenet. Az ukrán nacionalisták így is fogalmaznak: hadüzenet nélküli háborút folytatnak az orosz agresszorral. A hivatalos nemzetközi jog szerint azonban az agresszorral szemben jogos önvédelmi háborút folytathatna Ukrajna, csak tiszta vizet kellene öntenie a pohárba. Egy ukrán hadüzenet után az orosz hadsereg legázolná a gyér ukrán ellenállást. Azért sem lenne érdemes kitartani egy darabig, hogy megérkezzenek a nyugati szövetségesek, mivel azok nem is ígérnek olyat az ukránoknak, mint amit mondjuk a lengyeleknek ígértek a világégés előtt.

Igen ám, csakhogy a kijevi büntetőhadjárat elakadt az oroszok által támogatott donyeckiek ellenállásán, és világosan látszik, nincs is esély annak győzelmes befejezésére.

Az ukrajnai konfliktusnak nincs fegyveres megoldása, tehát azt jelenti: a kijevi erőknek nincs esélye döntő győzelmet aratni a Donyeck-Luganszkiak fölött. Tehát abba kell hagyni az antiterrorista akciónak becézett háborút.

Békét kell kötni. De békét ellenséges államok szoktak kötni egy nem megsemmisítő háború végén. Egyébként a legtöbb háború mégiscsak ilyen volt: a diplomáciatörténet ennek megfelelően igen gazdag, rengeteg mintát lehet belőle venni arra, hogyan kell diplomáciailag megformulázni egy háború eredményét.

A ráolvasás a diplomáciai rendezésről azért is lódítás, mert azt sugallja, hogy a magukat megmakacsoló felek közötti konfliktus feloldásának egyedüli módja a diplomácia, a megegyezés kimunkálása a tárgyalásokon. Holott teljesen nyilvánvaló, hogy ha a felek képesek lettek volna megállapodni, háború sem lett volna. Magától értetődő, hogy ha valaki elfogadhatatlannak, megalapozatlannak ítéli a másik követelését és ez a hozzáállás kölcsönös, akkor háborúznak.

A háború és diplomácia egymást váltogató kiegészítő, nem csak tagadó viszonyában a kezdőpont a diplomácia kudarca. Enélkül a háború be sem következhet. Ukrajna esetében a központi hatalom el sem ismerte a másik felet félnek, így a háború elkerülhetetlen volt, a diplomáciának sem kellett hozzá kudarcot vallania.

A konfliktus háború útján történő megoldása esetén a vita a harctéren dől el. Amikor eldőlt, akkor jut szerephez a diplomácia, ahol a felek megállapodás formájában rögzítik a háború eredményét.

Nem igaz, hogy a háborút a diplomácia zárja le, a tárgyalások vetnek véget a harcoknak. Vagyis ez csak a látszat. A lényeg az érdekellentétben van, amelyet a felek fegyveres erő bevetésével próbálnak a maguk javára eldönteni. Aztán a fegyverek döntenek. Valamelyik fél győz, a másik veszít. Amikor mindkét fél számára egyértelművé válik a végkifejlet, abbahagyják a harcokat és megpróbálnak megegyezni. Ha sikerül, vége a háborúnak, ha nem, folytatják. Az esetekben többségében nem az egyik fél teljes megsemmisüléséig, bár az sincs kizárva. Többnyire a vesztes fél még a teljes megsemmisülés előtt békét kér, a győztes pedig megelégszik valamilyen nyereséggel, amelyet viszont élvezhet a megkötött béke következményeként.

Miután a háborúk – ha sikerül is őket lokalizálni – mindenképp egy államközi-politikai közegben zajlanak, ahol vannak nagyhatalmak, amelyek valamilyen szinten érintettek. Ezek aztán be szoktak szállni az alkudozásba, bonyolítva a helyzetet, de növelve a megállapodás esélyét és annak a valószínűségét, hogy azt majd be is tartják.

Az ukrajnai polgárháború lezárásának az esélyeit is a fentiek figyelembe vételével kell vizsgálni.

Ebben a háborúban is a fegyverek döntenek. A tárgyalásos rendezésnek akkor jön el az ideje, ha a szembenálló felek megérettek rá, hogy diplomáciailag realizálják az eredményt. A győztes úgy tekintse, elérte célját, és nem akar többet a legyőzöttől, a vesztes pedig a béke útján próbálja megelőzni a még nagyobb veszteségeket. A felek ilyen hozzáállása mellett van esélye annak, hogy diplomáciailag meg tudjanak alkudni.

Van-e egyértelmű eredménye a kelet-ukrajnai háborúnak? Sajnos ez megközelítés és hozzáállás kérdése.

Az optimista verzió szerint igen. Kijev veszített, hiszen nem tudta visszafoglalni területeit. Abba kell tehát hagyni a harcokat és meg kell alkudni, milyen formában hivatalosítják a felkelők ellenőrizte területek különállását. A felkelőknek meg kell elégedniük az eddig ellenőrzés alá vont területekkel, cserében azért, hogy ezt valamilyen formában elismerik, a nagyhatalmak pedig garantálják. Nem lesz egyszerű alku, de ha Kijev elismeri katonai vereségét, a donyeckiek, valamint az oroszok megelégszenek az eddig elért eredmény fixálásával, akkor össze lehet hozni.

Van-e alapja a kijevi vezetésnek abban bízni, hogy még nyerhet?

Kijev ilyen szempontból kedvezőbb helyzetben van most, mint múlt ősszel az első minszki megállapodás idején, hiszen akkor még hihette, hogy a választások után konszolidálódik helyzete, és eredményesebben veheti fel a harcot az ilovajszki-katlan fémjelezte vereség után újjászervezett hadseregével. Az eredmény a mostani dehelcovói-katlan lett – tehát teljesen egyértelmű, hogy a háború folytatása újabb vereséget hoz majd.

A probléma abban áll, hogy a vesztes háborúk alsó hangon kormányok és elnökök bukásával járnak, rosszabb esetben az egész társadalmi berendezkedés megrendülhet. Sem Jacenyuk, sem Porosenkó nem kész feladni személyes hatalmát, az oligarchikus-rendszer fenntartása pedig a közös nevező a két ellenséges politikus között.

Nem ismerhetik tehát el a katonai vereséget, így viszont békét sem tudnak kötni. A tárgyalásokon való részvétel egyszerű hadicsel, amelynek célja az időnyerés. Hátha az így nyert hetek, hónapok alatt csoda történik. A nyugat úgy dönt, mégis kész kirobbantani a III. világháborút. De hogy akarják megúszni, ha ez a „csoda” mégis bekövetkezikŐ

Az amerikaiak kommunikációját lehet ilyen tartalmú hitegetésnek tekinteni. A fegyverszállítások lehetőségének meglengetése ebbe a kategóriába tartozik. Még akkor is, ha az egy átlátszó blöff. Képzeljük el, ahogy ukránok Apache támadó helikopterekkel támadják meg Donyecket, és patriot rakétákkal védik magukat az orosz légicsapásoktól, miközben az ukrán Raptorok lelövik az első MIG-eket.

Az európaiak, vagyis az öreg kontinens nagyhatalmai nem hitegetik, inkább puhítják a kijevi vezetést. A héják szempontjából elárulják Ukrajnát, és Putyin szekerét tolják. Mint a háború eszkalálásában ellenérdekelt külső nagyhatalom, azt teszik, amit kell: segítenek nyélbe ütni az alkut, ígéretekkel, fenyegetésekkel, türelemmel, kitartással. Nem rajtuk fog múlni.

Értelemszerűen nyitott az a kérdés is: megelégedne-e Putyin az eddigi eredmények fixálásával? Mellékesen a donyecki felkelők beérik-e szülőföldjük egy részének felszabadításávalŐ Készek-e megállni, mikor úgy tűnik, nekik kedvez a hadiszerencseŐ Inkább nem, mint igen, ha ők dönthetnének. Ha Putyin nagyon határozottan azt mondja nekik, hogy ennyivel kell megelégedniük, majd beletörődnek.

Mi Putyin stratégiai céljaŐ A mostani helyzet mennyire illeszkedik a hosszú távú elképzeléseibe? Ha az orosz elnök realista, akkor célként Nagy Ukrajna oroszellenessé válásának megakadályozását tűzheti ki. Optimális esetben úgy, hogy a Krím nélküli Ukrajna ténylegesen federalizálódik, az orosz lakta részek megakadályozzák az egész átcsúszását az USA érdekszférájába. Ha nem megy, darabokba szaggatja az országot.

Ha hinni lehet az amerikaiaknak, az oroszok célja az egész volt szovjet befolyási övezet visszaszerzése. Kezdetnek Ukrajnát egészében orosz szatelitállammá óhajtja tenni. Közben éket verni az USA és Európa szatelitje közé. Utána jöhetnének a baltikumi államok. Akkor már próbáljuk megállítani Putyint Ukrajnában.

Ha jól látják az amerikaiak, vagy elég erősek, ügyesek, hogy egy ekként felfogható konstellációt hozzanak létre, akkor végünk.

Ha Putyin mégiscsak reálpolitikusnak bizonyul, az amerikaiak pedig lefoglalják magukat valami mással máshol, megérhetnek a feltételek a békére. Mármint az európaira.

Országunkat azonban mindenképpen további kataklizmák várják. A legközelebbi veszély, hogy a kijevi rezsim megpróbálkozik egy totális háborúval Donbász ellen. Általános mozgósítás, a pénzek és anyagi javak konfiskációja, az így létrehozott tömeghadsereg rohama a szeparatisták állásai ellen. Körülbelül olyan eredménnyel, mint a Munkás Paraszt Vörös Hadsereg offenzívái a Wermacht állásai ellen a második világháborúban.

A mostani oligarchikus rendszer azonban egy, a sztálini előd mintájára végrehajtott mozgósítást nem képes levezényelni. Ha ezzel tisztában van, meg sem próbálkozik vele és egy darabig maradhat hatalmon. Ha sikerül saját magát belelovallni a háborús hisztériába, akkor tesz egy kísérletet és azonnal belebukik.

Ha megpróbálják végrehajtani a minszki megállapodást és de facto federalizálják az országot, az erről szóló parlamenti vita (alkotmánymódosítási kísérlet) szétrobbantja a hatalmat.

Ha olyan stílusban folytatják a háborút, ahogy most zajlik, jönnek a többi katlanok, majd az újabb minszki körök…

Viszont egy egyértelmű diadalt csak sikerült behúznia a kijevi vezetésnek. Az ukránok megtörték az IMF-et. Az bejelentette az újabb kölcsönt, 17 milliárd dollár formájában, anélkül, hogy az ukránoknak ezért bármilyen reformot végre kellene hajtaniuk. A régi vita arról, hogy az IMF egyszerű politikai célszerűségi okokból is adhat pénzt, vagy pedig csak gazdasági intézkedésekért cserébe, eldőlt. Az ukrán vezetésnek sikerült megtörni az idáig valami szabályokhoz ragaszkodó hivatalnokokat és megmutatni, hogy ha a nyugati hatalmak politikai vezetése beszáll, és kiadja az utasítást, hogy tartsa a felszínen az országot, akkor a független szervezet hivatalnokai szalutálnak és abbahagyják a kekeckedést.

Azért ez túlzás. A kekeckedést nem fogják abbahagyni. A közüzemi díjak feljebb fognak emelkedni. A kilátásba helyezett pénzt csepegtetni fogják. Reformok azonban nem lesznek, a nyomor viszont mélyülni fog. A háborút, meg az oligarchák profitját tovább finanszírozzák. A szörnyű vég vagy a végtelenségig tartó szörnyűség közül még mindig az utóbbinak van nagyobb esélye Ukrajnában.