Grün, a zöldhullám lovasa

Nem minden vicc antiszemita, amiben Kohn és Grün szerepel. A hangsúly azon van, hogy egy
viccfiguráról van szó, igazi jellegzetesen magyar viccfiguráról, aki ráadásul egyetlen anekdotában
sem magyarította nevét mondjuk Zöldövezetire, hogy köztársasági elnök lehessen. Vélhetőleg
Zelenszkij elődei (akik valamikor oroszosítottak) is viccnek vették volna, hogy leszármazottjuk
Ukrajna hetmanja lesz. Csak javítani akartak valamit karrieresélyeiken a cári vagy a szovjet
birodalomban, és ebben nem volt semmi vicces.
Az ukránok a jelenleg zajló politikai átalakulást illetik zöldhullám névvel, hüledezve annak erején
és lendületén. Azt nyilvánvalóan a partra zúduló tengeri vihar vagy cunamihullámként fogják fel,
ami elemi erővel sodorja el az útjába kerülő dolgokat. A magyar nyelvben is létezik a zöldár
fogalma: a folyókon tavasszal lezúduló árhullámot jelöli. Igaz, az is tud zúgva-bőgve törni át a
gáton. Az ukránok ezt a hullámot jelenlegi elnökükről nevezték el, amivel azt a látszatot keltik,
mintha ő keltette volna magát a hullámot. Amit hangsúlyozni kell, hogy a szóban forgó hullámot
nem az kelti, aki meglovagolja. A jelenlegi politikai folyamat megértéséhez elsősorban a
zöldhullám és lovasa viszonyát kell pontosan felmérni, abból majd adódik, hogy mi lesz a történés
kimenetele.
Bármelyik hullámot használjuk illusztrációnak, az mindig sok mindent és mindenkit sodorhat
magával, de lényegét a mozgó víztömeg adja. Ennek a hullámnak az anyagát az ukránok egyre
fokozódó gyűlölete alkotja, amelyet uralkodó osztályukkal szemben táplálnak. Ebbe keveredhet
utálat, undor, megvetés, irigység, mégis érdemes az erősebb töltésű, dinamikusabb jellegű gyűlölet
kifejezést használni. Gyűlölni egyéni szinten közeli embert szoktak, aki becsapva, átverve,
megalázva jól körülhatárolható kárt, sérelmet okozott. Még ha a gyűlöletet esetleg vélt sérelem is
váltotta ki, amíg valahogy meg nem szűnik, marad erősen mozgósító, a gyűlölet tárgyát képező
ember vagy csoport ellen irányuló emóció.
Az ukránok meggyűlölték saját uralkodó elitjüket, és minden kezük ügyébe eső tárggyal
megpróbálnak kárt okozni neki. Mivel az oligarchák nem élnek gettókban, pogromot nem lehet
rendezni ellenük, de legalább lehet szavazni bárkire, aki magára veszi a Z (majdnem Zorro) jelet.
A gyűlölethullámot talán érdemes cunamiként meghatározni, mert azt valami mélyben
bekövetkezett – tehát nem szembeötlő – rengés okozza az addigi mérsékelten hullámzó vízfelületen.
Ennek a gyűlölethullámnak az a trükkje, hogy sok eddigi rengés nem okozott hasonlót, azokat az
ukrán népesség mentalitása mintegy elnyelte, vagy legalább jelentősen letompította. Hiába, minden
költői képnek – így a feltámadt tengernek, mint a népharag megtestesülésének – megvannak az
érvényességi határai. Az ukrán társadalom – mióta létezik az országa – csak nyelte-nyelte azt, hogy
kirabolják, megalázzák, átverik.
Az ukrán néplélekbe beleégett történelmi tapasztalat következtében mindenki egyéni és/vagy
kiscsoportos megoldásokat keresett az egyre tarthatatlanabb közállapotok elviselésére. Innét az
oligarcháknak becézett rablók és a sleppjükhöz tartozó kiszolgáló személyzet tagjainak a
meggyőződése, hogy az ország lerablása egy a végtelenségig folytatható folyamat. Vagy, ha valami
gátat is vethet neki, az nem az igavonó baromnak tekintett nép ellenállása, lázadása.
A majdanok kifutása tovább erősíti a fenti felfogást. Nagyszabású, véres cirkusz a köztereken ide,
háború Donbászban oda, a pénzpumpa ugyanúgy működött tovább. Pontosabban, mivel az ország
leértékelődött, ezért fel kellett pörgetni a gépezetet. Valamint a könnyen lerabolható területek listája
is gyarapodott: immár a háborúból is lehetett sápot húzni. Emiatt botrányok törtek ki, de semmi jel
nem mutatott arra, hogy a háborús veterán, aki szenvedett a gyatra ellátás, rossz felszereltség miatt,

majd ne szavazna le a hadiszállítóra, amikor az a kampánykor kiplakátolja magával az utcát és lök
neki valamilyen segélyt.
Valójában persze igenis lehetett érzékelni, hogy a nyíltan igavonó baromként kezelt nép szeretné a
patái alatt érezni urait. Vélhetőleg néhány oligarcha, mint pl. Benya (szépirodalmi figuraként
kevésbé ismert, mint Grün) is észrevett valamit, ha befektetőként többedmagával beszállt a Z
projektbe. Annak lényege egy olyan politikai termék előállítása volt, amely az ukrán átlagszavazó
saját vérszívó uraira irányuló szadisztikus fantáziáit formázza meg és kínálja fel megvételre. A siker
minden várakozást felülmúlt, mert a profi jósok — mint például a polittechnológusok — az
uralkodó elit lakájaiként mégsem az egyszerű emberek életét élik, így nem hittek teljesen a
műszereiknek. Jelentették, hogy emelkedik a hullám, értékelték a Z csapat tervét, de a felsejlő
következmények léptékét alábecsülték.
Nem csoda, hogy a polittechnológusok neheztelnek szakmai hírnevüknek megcsúfolójára, és
türelmetlenül várják, mikor fog már nagyot bukni. Grün azonban kiváló hullámlovasnak bizonyult,
és ügyes sasszémozdulatokkal annak tetején maradt. Ahogy szétzavarta a parlamentet, hogy ne
veszítsen a tempóból, mesteri volt. Az, ahogyan a kampányban fenntartotta általános elitellenes
imidzsét, ahelyett, hogy elkezdett volna beleolvadni abba, minden elismerést megérdemel. De kit
érdekel minden elismerés? Az számít, amit hatalmi pozícióra lehet váltani, mint a szavazatokat.
Megérdemelten nyert tehát példa nélküli arányban az előrehozott parlamenti választásokon.
Milyen esélyei vannak a hullám taraján maradni? Ha nem szúrja el, kiválóak! Ki fogja erőszakolni a
helyhatósági választások előrehozatalát. Talán ez megtöri a népszerűségét? Fordítva: Z jelét viselő
senkik fogják elárasztani a megyei, városi, egyéb tanácsokat. Székükbe bombabiztosan
bebetonozott polgármesterek kezdhetnek el reszketni.
És aztán, közben? A tucatjával kirúgott mindenféle hivatalnokok sorsa talán szánalmat kelt majd a
népben? Fordítva: minél többet ereszt szélnek, minél durvább formában, annál jobb.
Ha leülteti Porosenkot, talán kitör a polgárháború? Dehogyis, sőt! És ha megpróbálja, de nem
sikerül, még durvábban lehet tisztogatni a rendőrség, ügyészségi, bírói testület soraiban. Közben
sérül majd a jogállamiság, a hatalmi ágak szétválasztásának elve, valamint számtalan egyéb
alacsonyabb szintű jogszabály. Mivel azonban idáig is mindenki magasról tett a törvényekre
(akinek ez hatalmában állt), ha ez meghátrálásra készteti, már borítja is be a hullám, amit
meglovagolt.
És utána? Utána sort keríthet Benyára, más egyéb szponzoraira, akik nélkül az ukrán nép nem
tudhatta volna meg, hogy Zelenszkij-Goloborogyko készen áll a megmentésére.
Kb. ennyire lehet előre látni a kihívásokat, amelyeket egy jó politikai hullámlovas a saját javára
küzdhet le. Természetesen, ha ütemet téveszt, vége. Mitikus Z mágusból azonnal visszaminősül
ügyeskedő bohóc Grünné. Ha valaki nem oligarcha vagy annak sofőrje, masszőre, hivatalnoka,
politikusa, polittechnológusa, más egyéb funkciójú alkalmazottja, nincs oka azért drukkolni, hogy
kötéltáncosunk (másik irodalmi utalással) minél előbb a mélybe zuhanjon.
Ha hősünk továbbra is olyan jó egyensúly- és ritmusérzékkel rendelkezik, mint ideig, meddig
juthat? Milyen messzire juthat egy hullámlovas a parttól? Már megint a metafora érvénytelenségi
pontjához értünk, amikor már nem magyarázza - szemlélteti a valóságot, hanem zavarja annak
megértését. Mert hát feladata-e egy hullámlovasnak, hogy kijusson a nyílt óceánra? Nem abban áll a
művészete, hogy minél tovább maradjon a partra futó hullám hátán?

A kép itt nem érvényét veszti, hanem eléri végső értelmét. Bemutatja az ukrán helyzet mélységes
kilátástalanságát. Mert igen, az ország vezetésének ki kellene vezetni a rábízott országot abból a
többszörös slamasztikából, amiben leledzik. A csúcspozíciókat éppen sikeresen megszerző társaság
pedig egyelőre más műfajban jeleskedik. Mondjuk evezés helyett hullámlovaglásban. Vagy
hajóépítés helyett szörfözésben.
Mire lesz képes Zelenszkij, ha sikeresen meglovagolva az elitellenes gyűlölethullámot, fel kell hogy
építsen egy működőképes államot, istápolnia az ország lakosságát eltartani képtelen
nemzetgazdaságot, megváltoztatni azokat a kódolt viselkedési mintákat, amelyek az első két
feladatot eleve lehetetlenné teszik?
Az optimista válasz az, hogy nem tudjuk. Adjunk esélyt. Az ukránok negyede, aki most leszavazott
rá, nem biztos, hogy mind ebbe a kategóriába tartozik. A második fordulóban végül is az
összlakosságnak kb. a harmada szavazott rá – Porosenkó ellen. Az emberek kevésbé reménykednek,
inkább látni akarják, hogy szenved, aki szenvedéseiket okozza. Az más kérdés, hogy az egyszerű
emberek a legtöbb szenvedést egymásnak okozzák, de erre nem lehet politikát építeni.
Az akadékoskodóknak igaza van abban, hogy Zelenszkij és csapata össze-vissza hablatyol a fontos
szakpolitikai problémákat illetően. A kritika akkor jogos, ha abból indulunk ki, hogy a választások
alkalmával az ukrán nép felelősségteljesen dönt az ország jövőjét érintő főbb problémák
megoldására vonatkozó reális alternatívákról. Az, hogy ez a demokrácia lényege, nem tekinthető
komoly érvnek, mert soha nem történt meg sem az, hogy az ukrán elit realisztikus alternatívákat
vázolt volna, sem arra nem volt semmilyen utalás, hogy az ukránok készek lettek volna ilyen alapon
szavazni, sem nem eladva szavazataikat, sem nem voksuk leadását jegyvásárlásnak tekinteni egy
szórakoztató esztrádműsorra. Most Grün hirdetése bizonyult a legvonzóbbnak, és az előadás
kezdete nem okozott csalódást. Lehet, hogy a folytatása sem fog, de akkor is véget fog érni, és a
valósággal is kezdeni kell utána valamit.
Az pedig sötét és nehéz. Kezelésére színpadi művészünk nincs kvalifikálva. De majd kiderül, hogy
a szörfözésen kívül a hajóépítésben is őstehetség, a hiányzó szaktudását pillanatok alatt megszerzi,
és még szerencséje is lesz. Majd meglátjuk.
Annál is inkább, mert Grün a zöldhullám meglovaglójának világszáma pár hónap alatt mindenképp
véget ér, az utána következő másik történet meg nem is műsorszám lesz. Addig is, élvezzük az
előadást. Ha már nem vagyunk oligarchák, ennyi igazán jár nekünk.