A sorosfiókák második inváziója

Az elsőre Porosenkó idejében került sor, csak akkor még nem nevezték a nyugatról delegált vezetőket sorosfiókáknak. A „szoroszjata” elnevezés az utóbbi időben jelent meg az ukránban, amire a sorosfiókák az általam javasolt fordítás. A pesti születésű tőzsdespekuláns-mecénás sokszor szerepel a magyarországi közbeszédben, de az általa kiképzett-futtatott figuráknak nem alakult ki az ukrán-orosz szoroszjatához, vagyis sorosfiókához hasonló megnevezése. Ez érdekes, de mellékes kérdés, ezért most nem is foglalkozom vele.

A Porosenkó-rezsim a Majdannal, a Majdan pedig a Janukovics fémjelezte orosz vonal és a korrupcióba ragadt posztszovjet társadalom elutasításával legitimálta magát. A radikális fordulatot tehát imitálni kellett: a mélyreható reformok, a múlttal való kompromisszumok nélküli szakítás jelvényeit (hogy ne markereket mondjak) elő kellett állítani és fel kellett mutatni. Különösen, hogy az oligarchák uralmát, vagyis az Ukrajnában rekedt népesség szadista kizsigerelésének rendszerét senki nem akarta bolygatni.

Kineveztek hát egy csomó külföldit Grúziából, a Baltikumból, Lengyelországból, más, volt szocialista országokból (Magyarországról nem) mindenféle kormányzati pozícióba, hogy jelezzék a majdanos vezetés reformelkötelezettséget. Szaakasvilit mindenki megjegyezte, a mindenféle Abramovicsuszokat sokkal kevésbé, a másod- és harmadvonalas „szoroszösztöndíjas” ukránokra meg senki nem is figyelt. Az idegenlégiósok látványos bukása után ez utóbbiak maradtak meg hivatalukban, természetesen befolyás nélkül.

Most ők alkotják a Zelenszkij-csapat egyik részét, a kormány például nagyrészt belőlük lett összeválogatva. A belügyminiszter a nagy kivétel, de valakinek érteni is kell ahhoz, amit csinál. A tömegoszlatást, puccselhárítást, felkelések leverését mégsem lehet nyugati egyetemeken elsajátítani. Márpedig ezen készségekre hamarosan szükség lesz.

Miután tisztáztuk, kik azok a sorosfiókák, nézzük, milyen esélyekkel indulnak küldetésük teljesítésére.

De mi is a küldetésük? A már említett hullám emblematikus figurái a mostaniakhoz képest mégiscsak fajsúlyos szereplők voltak, akik azt gondolták, hogy ők fogják megreformálni Ukrajnát. Porosenkó persze fügefalevélnek szánta őket az ukrán rendszer leglényegének takargatására. Szereplésük mindkét értelemben kudarc volt, amit fel lehet hozni a mentségükre is. Értelemszerűen nem reformáltak meg semmit, de legalább konfliktusba keveredtek hivatalos munkaadójukkal a Porosenkó-rezsimmel, így annak reformelkötelezettségét sem hitelesítették. Lekaszabolták őket, mint egy rosszul előkészített partraszállási hadművelet résztvevőit.

A nevenincs második hullámosok vajon jobban fognak teljesíteni? Az ukrán oligarchátus mindenesetre kész őket is a tengerbe szorítani.

De egyéb körülmények talán ezúttal mellettünk szólnak. Két érvet lehet felhozni amellett, hogy ez a gyülevész had mégis diadalt arathat. Az egyik a Zelenszkij választási eredményeiben testet öltő elsöprő társadalmi igény. A másik a becsődölt ukrán állam működőképességének imitálásához szükséges eszközöket biztosító szponzorok igényei. Azok, miután befektettek némi aprópénzt és feltették becsületeket a nemcsak oroszellenes, de jogállami-demokratikus Ukrajna megteremtésére, nem akarnak látványos összeomlást, tehát – ha kell – dróton rángatva, de működtetni fogják az országot. Ha ehhez ki kell iktatniuk egy-két, vagy akár mind a négy-öt megmaradt oligarchát, nem fognak lacafacázni.

A nemzeti értelmiségiek már régóta abban reménykednek, hogy az ukrán nép valamely nagy kiábrándulása után megbízza őket az államapparátus és a társadalom megreformálásával, úgy, hogy ehhez az anyagi hátteret és a politikai támogatást a nyugati szponzorok biztosítják.

A választásokon ez a társaság Zelenszkij ellen foglalt állást. A nép az aktív patrióták prófétai figyelmeztetései közepette szavazott háromszor egymás után a „bohócra”.

Az ukrán népesség, másnéven az átlag ukrán nem reformokat akar, hanem jobban élni. Ha nem lehet, akkor legalább bosszút akar állni élősködőin, akik nyomorát, lassú kihalását okozzák a jelenlegi uralmi rendszer működtetésével. Zelenszkij ezt az érzelemhullámot lovagolja meg – egyelőre sikerrel.

Reformokra tehát valójában nincs össztársadalmi igény. Ha lenne, akkor Gricenko meg Vakarcsuk kapták volna Ze szavazatait. De nem kaphatták, mert a reformról az átlag ukránnak az IMF meg a gázáremelés, illetve mindenféle árak emelkedése jut eszébe. A sorosfiókáknak saját zászlóik alatt annyi esélye van nyerni Ukrajnában, mint Magyarországon Bokrosnak Bajnaival.

De ha nem szavazott rájuk senki, akkor mit keresnek a hatalomban? Pontosítva a kérdést: mi értelme van showman-politikuspalántánknak úgy tenni, mintha elszánt IMF-végrehajtó akarna lenni?

Ha a választói elkönyvelik IMF-helytartónak, ugyanaz a hullám temeti maga alá, amit most még meglovagol. Nem valószínű, hogy ezt ne értené. Viszont azt is érti, hogy a szponzor-kurátorok bármikor becsődöltethetik országát pár könnyed mozdulattal a csepegtetőn.

Egy showman ahhoz ért, hogy tetszen a közönségének. Sikerének titka, hogy megérzi, mit várnak tőle és azt még szebben, jobban megformázva mondja vissza, mint ahogy a célközönsége azt magától meg tudná fogalmazni.

Mit tesz egy előadóművész, ha nem egy, hanem több közönsége van? Mindegyiknek visszamondja, amit vár. És ha a különböző közönségek különböző, vagy még inkább egymással ellenkező dolgokat várnak? Semmi gond, amíg egyszerre csak egy közönséggel áll szemben és csak beszélnie kell. És amikor mindegyiknek egyszerre kell megfelelni, méghozzá cselekedetek formájában? Akkor lesz vége a Ze kísérletnek.

Az is érdekes kérdés, hogy miféle vég lesz az: tragikus vagy simán szánalmas. Mindenki szánalmasat mutat a saját közegén kívülre kényszerítve. Nem hiába vannak olyan fordulatok a magyar nyelvben is, hogy „Küzd, mint malac a jégen”. A jégen egy gyakorlott korcsolyázó mutat jól, más sportágnak akár a legnagyobb klasszisa is csak szerencsétlenkedne, ha ott kellene teljesítenie.

Kaptunk ebből ízelítőt külpolitikai fronton, ahol Ze mágus elnökünk megpróbált bevágódni Trumpnál. Előtte Makronnál, Merkelnél, és alighanem Putyinnál is. Közben megpróbált megfelelni békepárti törzsszavazóinak, az ukrán nacionalistáknak, valamint a demokratapártnak. Sikerült elásnia magát az említett szereplőknél.

Megpróbálhat előadóművészből politikussá válni. Ha az átváltozás sikerrel jár, dönteni fog, állást foglal, majd vállalja a következményeket. Akkor is bukik, de mint tragikus hős. Ez lehet a maximum, amit egy bohóc elérhet.

Odáig lehet még pár hónapja. Hogy pontosan mennyi, attól függ, melyik hurkot szorítják meg a nyakán. Van néhány, és mindegyik szorul. Döntenie kell például arról, hogy kampányának főszponzora, Kolomojszkij, vagy az ország nyugati szponzorainak érdekei szerint jár el. Népének kedvez rezsicsökkentéssel, vagy az ország hitelezőinek további emeléssel. A fő ígéretét teljesíti a béke helyreállításához szükséges lépések megtételével, vagy a politikailag hiperaktív ultranacionalistáknak próbál megfelelni, akik ezeket a lépéseket árulásnak tekintik.

És mi lesz a sorosfiókákkal? Hogyan ér véget második inváziójuk? Legkésőbb Zelenszkijjel buknak, de az hamarabb is beáldoztatja őket, ha úgy dönt, hogy választói tetszése fontosabb, vagy hogy lerója tartozását Benya előtt. Ad neki 2 milliárd USA dollárt kárpótlásul a Porosenkó idejében államosított Privát Bankért. Az Ukrajnát felügyelő külpolitikai partnerek – orosz kifejezéssel, kurátorok – hadüzenetnek tekintenének egy ilyen lépést.

Lehet, hogy Ukrajna kurátorainak végül mégis sikerül ellenőrzésük alá vonni a nekik kiszolgáltatott csődtömeg országot? Voltaképpen ez az igazi kérdés, amelyik a sorosfiókák második inváziója mögött felsejlik.

A válasz kézenfekvőnek tűnik. Az egyik oldalon az egész nyugati világ (néhány kérdésben még az oroszok is), a másikon pár üzletembert játszó bandita, aki nemcsak rablással szerezte a vagyonát, hanem annak fenntartásához is folyamatosan ki kell szipolyoznia az országot. Innét a két fél közötti érdekellentét: Ukrajnának már rég a nyugati multik zsebeit kellene hízlalnia, nem holmi Kolomojszkij-Ahmetov-Pincsuk-Porosenkó-félékét. Annak ellenére, hogy ezek nem tartoznak egy súlycsoportba a velük szemben felsorakozó döntéshozókkal, Ukrajnát továbbra is a helyi – igaz, többnyire nem ukrán etnikumú – „üzletemberek” nyírják, nyúzzák, vérét isszák. A legkésőbb 2014-től totálisan kiszolgáltatott országot nem sikerült külső kézi vezérlésre állítani.

Részben azért, mert a gyámság alá helyezéssel szemben nem direkt ellenállást fejtenek ki, hanem szabotálnak. A megfelelő helyről jövő parancsokat nem megtagadják, hanem úgy tesznek, mintha végrehajtanák. Nem hagyják, hogy olyan helyzet álljon elő, amelyben a befektető biztonságban érezhetné magát a helyi reketőröktől. Abban a pillanatban, ahogy garantálnák a magántulajdont, a multik erőfölénye eltiporná a helyi oligarchákat.

Majd talán most Ze mágus a sorosfiókák élén jogállamot csinál Ukrajnából, befektetési oázist a szponzoroknak. Mellékesen az oroszoknak is, hiszen a helyieknél ők is erősebbek, politikailag pedig elég erősek ahhoz, hogy őket is bele keljen venni a rendezésbe.

És az ukrán nép? Az jól akar élni. A „jól”-ba a komfortosat is bele kell érteni, vagyis a ragaszkodást az egyéni túlélést biztosító mutyikhoz, mindennapi korrupcióhoz. Az ukránok csak akkor nyelnék le a rendcsinálást, nyugodnának bele, hogy be kell tartaniuk a játékszabályokat, ha ezt a keserű pirulát jóléti intézkedésekbe csomagolják. Ez tényleg sokba kerül, különösen, hogy a végösszegbe bele kellene számítani azt is, amit közben ellopnak. Egy ekkora számlát senki nem kész állni.

Itt viszont az ukrán ugar csúcsragadozói, az oligarchák még sokáig szabotálhatják a külső, félig rendcsináló, félig profithajhász erőfeszítéseket a tereprendezésre. Ze mágus csodálatos felemelkedése és borítékolható bukása könnyen bizonyulhat futó epizódnak az ukrán gyepű ellenőrzéséért folytatott harcokban. A sorosfiókák második invázióját követheti harmadik… néhányadik… Aztán az utolsó egyúttal bevándorlási hullám is lesz, amellyel új nép érkezik a közben elnéptelenedett pusztaságba. Legalábbis az ukrán válság megoldásának optimista forgatókönyve szerint.