Háború és hazugság

A két jelenség legkézenfekvőbb összefüggése az, hogy vagy a háború okozza a hazugságokat, vagy
teljesen át van itatva vele. Ha nem pacifista szörnyülködést akar valaki előadni, hanem a két
jelenség kölcsönhatását megérteni, akkor a háborús propaganda fog a figyelme homlokterébe
kerülni. Az a háborús erőfeszítés egyik elhanyagolhatatlan eleme. Magától értetődő, hogy a
közvetlen harci cselekmények mellett működtetni kell egy hadigazdaságot, biztosítani kell a
szövetségesek támogatását, valamint fenn kell tartani a társadalom morálját úgy, hogy közben
megpróbálják aláásni a másikét.
Irreális elvárás a harcoló felekkel szemben, hogy propagandájukat a hatékonyságon kívül más
szempont is befolyásolja. Egy minden erejével és mélyen elkötelezetten népe győzelméért dolgozó
propagandistától nem lehet elvárni, hogy olyan igazságokat mondjon ki, amelyek demoralizálhatják
a fronton harcolókat vagy a hátországot. Sőt, teljesen logikus, hogy árulónak tekintik, aki ilyet tesz.
A háború tehát egyet jelent a győzelemhez szükséges hazudozás szentesítésével. Ami nem
akadályoz senkit abban, hogy a szemben álló fél propagandistáit viszont kifejezetten erkölcsi alapon
ítélje el mint beteges hazudozókat.
A propagandisták legnagyobb problémája, hogy a dolgok nemcsak, hogy rosszra fordulhatnak,
hanem hirtelen nagyon rosszra is. Amikor nem lehet tovább titkolni a vereséget, és egyik napról a
másikra kell saját előző szövegeiket meghazudtolva mondani valami bíztatót. A végén a vesztes fél
propagandistái lehetetlen helyzetbe kerülnek.
Ezen a ponton előbukkan a háború és a hazugság viszonyának másik lehetséges értelmezése.
Eszerint a háború éppenséggel az igazság pillanata. A fegyveres összecsapás megmutatja a
tényleges erőviszonyokat, pontos képet nyújt a hadviselő államok és társadalmak állapotáról. A
legnyilvánvalóbban ez a hadseregekre érvényes, de minden más szereplőről is lehull az álarc,
lekopik a békebeli smink.
Az igazság pillanata nem azt jelenti, hogy minden hazugságra fény derül, vagy hogy a szemben álló
felek ugyanolyannak látják az igazságot. Az egyetértés csak arra vonatkozik, hogy ki bizonyul az
érintettek közül győztesnek és ki vesztesnek. Mint tárgyi tudás ez a pillanatnyi erőviszonyokra
vonatkozik: csak az válik egyértelművé, hogy az egyik fél mennyivel erősebb a másiknál.
Pontosabban eléggé egyértelművé ahhoz, hogy a béketárgyaláson egyetértésre lehessen jutni. Ez az
egyetértés sem fog mindenkire kiterjedni, hanem csak azokra a vezetőkre, akik nyélbe ütik a
megállapodást.
Előfordulhat, hogy az érintett népek nem értenek egyet, ezért elűzik a vezetőiket, hogy tovább
folytathassák a háborút. Fordított esetben egy nép abból a célból is megszabadulhat a vezetőtől,
hogy egy másik garnitúra békét köthessen a nevében. Az igazság pillanatának tehát akkor jön el az
ideje, ha legalább passzív formában az érintett társadalmak készek annak tartalmát tudomásul venni.
A reális erőviszonyokról szóló tudás a háború ajándéka. Vagy inkább: a háború az ár, amit ezért a
tudásért időről időre meg kell fizetni.
A hosszú béke ideje alatt az erőviszonyok szép csendesen átalakulnak, szétfeszítve a békekötéskor
kialakított kereteket. Ilyenkor a felek úgy tárgyalnak, hogy próbálják magukat a valóságosnál
erősebbnek mutatni, illetve verbális összecsapásokban, egyéb háborúhelyettesítő konfliktusokban
tisztázni az érvényes erőviszonyokat. A gazdasági, ideológiai hadviselés is alkalmas lehet az új
hierarchia kialakítására, ha valaki kész háború nélkül is elismeri vereségét, elfogadni új, az
előzőhöz képest alárendelt helyzetét.

Az igazság az, hogy irreális ilyen elvárást támasztani az erős, de hanyatló birodalmak vezetőivel
szemben. Valamint az is, hogy a megerősödött hatalmak ne követeljenek nagyobb helyet a nap alatt,
mint amit a legutóbbi békekötéskor kialkudtak maguknak. Reálisan annyit lehetne elvárni, hogy
senki se rugaszkodjon el nagyon a realitásoktól, amelyek tartalma éppenséggel a vita tárgyát képezi.
Vagyis inkább csak reménykedni lehet, hogy a nagyhatalmak egyszerre gyakorolják a józan
mértéktartás erényét. Ahogyan múlik az idő a legutóbbi hierarchia-tisztázó háború óta, úgy válik ez
egyre nehezebbé.
Nincs értelme tehát örök békében reménykedni. Annak kell örülni, ha az új erőviszonyokat sikerült
egy korlátozott háború segítségével egyértelműsíteni. Még nem tartunk itt.
Ha valaki mindenáron ítélkezni akar egy háború vezető szerepet betöltő résztvevője fölött, akkor
legfeljebb műhibavádakkal hozakodhat elő. Olyasfélékkel, mint: háborúba kezdett, holott nem volt
esélye; tovább háborúzott, amikor már világos volt, hogy nincs esélye; tovább fokozta a háborús
pusztítást, mert még teljesebb győzelmet akart kicsikarni ahhoz képest, amivel le lehetett volna
zárni az erőpróbát. Ha már nincs hatással a történelmi elemzés az aktuálpolitikára, akkor esetleg
sikerülhet tárgyszerűen érvelni a fentihez hasonló vádpontok alátámasztása mellett, vagy érveket
felhozni annak bemutatására, hogy az akkori körülmények mennyire megnehezítették egy ma már
helyesnek tűnő döntés meghozatalát.
Elfogulatlanságra törekedni olyan népek életét felforgató kataklizma döntéshozóival kapcsolatban,
amelyik még zajlik, eléggé kilátástalan vállalkozás. Aki viszont nem próbálkozik ilyennel, az
kiszolgáltatja magát a háborús propagandistáknak, vagyis azok munkaadóinak. Az az igazság, hogy
ilyenkor a szellemileg rest beletörődik az ágyútöltelék szerepébe, amit kiosztanak rá. Dehogyis
törődik bele: még büszke is rá, hogy az igaz ügyért harcolhat, nem úgy, mint azok a barmok a másik
oldalon, akik boldogan mennek a vágóhídra a tolvaj banda kedvéért, aki oda küldi őket. Igaz, aki
tudja, hogy idegen magánérdekek oltárán áldozzák fel, de nincs lehetősége, hogy elslisszoljon,
annak még nehezebb.
A hazugság a nép ópiuma a háború elviseléséhez. A propagandistákat lehet drogdílereknek
tekinteni, vagy orvosnak is, akik beadják a szenvedő sebesültnek az adagot, hogy az ne a
fájdalomsokkba haljon bele. Én magam próbálom mellőzni a drogokat, de nem akarok ítélkezni
azok fölött, akik élnek a háború hazugságaival, hogy túléljenek.