„Nemzethalálnem”

Egy ember sokféle halált halhat, ezeket pedig halálnemekbe lehet csoportosítani. Hogy irodalmunk legismertebb, a témára vonatkozó gondolatmenetére utaljak: „ágyban, párnák közt”, vagy csatatéren. Persze ez a szöveg a 19. századból származik, amikor a hazafiság még friss, sokakat lelkesítő eszme volt. Ha valaki nacionalizmusnak mondta, annak sem volt negatív kicsengése. Napjainkban komolyan venni a haza becsületét – március 15-én, esetleg október 23-án kívül – mint a mindennapi gyakorlat irányelvét érvényesíteni, inkább furcsa vagy kínos, vagy képmutató viselkedésnek számít.

Milyen halálnem néz ki a magyar nemzetnek? Ezt a kérdésfeltevést teljesen pragmatikus értelemben kellene felfogni, én legalábbis így próbálom felvetni. Például, amikor egy hegymászó teszi fel magának ezt a kérdést, senki sem tekinti őrültnek, talán még morbid hatásvadásznak sem. Ha egy középkorú irodai dolgozó teszi ugyanezt, a hivatali plankton többi lénye gondolkodni kezd társa elmeállapotáról. Talán, ha nemrég már volt egy infarktusa, akkor megértőbbek, esetleg egyenesen együttérzőek lesznek társukkal szemben.

A halál kézzelfogható közelsége teszi a róla való beszédet normálissá normális emberek között. Egyúttal biztosítja az alapvető értelmezési keretet: hogyan lehetne azt elkerülni, vagy legalább meghosszabbítani az életét. Egy ismerős temetésén, akit az alkohol vitt sírba, el lehet gondolkodni a saját életmódról; ha közlekedési baleset áldozata lett, saját autóvezetési stílusáról stb. Ritkábban –akik a kiváltságos (más értelmezésben elátkozott) kevesek elenyésző kisebbségéhez tartoznak –esetleg életük értelméről is elgondolkodnak.

Az egyéni élettel és elmúlással vont egyszerű párhuzam is elégséges, hogy a nemzethalálról való gondolkodás ésszerűségét be lehessen látni, de egyúttal azt is, milyen nehéz ehhez hallgatóságot, esetleg vitapartnert találni. Az emberek saját kikerülhetetlen halálukra sem akarnak gondolni, akkor miért érdekelné őket egy olyan távoli és elvontnak tűnő lehetőség, mint a nemzetük megszűnése, amelyhez ráadásul egyébként is közönyös a viszonyuk?

Ez akkor változott valamelyest, amikor 1526-ot, 1849-et, 1920-at, vagy 1956-ot írtunk, esetleg egyéb össznemzeti katasztrófák idején. Vagyis akkor, amikor a közösséget ért sorscsapás annak tagjait is oly módon érintette, hogy saját kis világuk is összeomlott körülöttük. Ha tehát valaki nemzetünk alacsony túlélési esélyeivel vetne számot, tartsa meg magának következtetéseit, mert a nyilvánvaló katasztrófa bekövetkeztéig úgyis zavart elméjűnek fogják tartani emiatt. Amikor viszont az összeomlás letagadhatatlanul aktualitássá válik, mindenki azon fog hiábavaló módon keseregni, hogy az előjelek mennyire egyértelműek voltak, és hogy lehettek ennyire vakok a nyilvánvaló rossz ómenekre, bénák a közelgő végzet elhárítására.

Nagyon szűk körben tehát a baljós árnyakról lehet értelmes eszmecserét folytatni. Ez a nagyon szűk kör a nemzetileg elkötelezetteké, elenyésző arányuk az összlakossághoz képest pedig egyúttal a jövőre vetülő legsötétebb árnyék.

A magyar etnikumú emberek vagy Magyarország lakosságának kis részét motiválja a nemzet iránti elkötelezettség. Ezen a ponton tisztázni kellene a fogalmakat, azonban terjedelmi és műfaji okokból arra szorítkozom, hogy saját értelmezésemet egyértelművé tegyem.

A nemzetet nem lehet külsődleges jegyek alapján lehatárolható egyének halmazának tekinteni. Legegyszerűbben mint egy állam polgárait. Kollektív cselekvésre képes, tehát szervezett, esetleg szerves egységnek kell felfogni a nemzetet, ha azt akarjuk, hogy e fogalomnak jelentőségteljes tartalma legyen. Másként fogalmazva: a nemzet politikai közösség, amelynek saját karaktere, érdekei, cselekvőképessége van. Amikor egy nemzetnek éppen nincs országa, akkor nem is lojális a hódítók államához, azzal van elfoglalva, hogy sajátot hozzon létre, élesszen újjá.

Korunk működőképes rendállamai – közkeletű nevükön jogállamai – nemzetállamok: egy politikai közösség erőfeszítései következtében jöttek létre, tagjainak folyamatos, elkötelezett munkája tartja fenn őket. Amikor az országot nem fenyegeti komoly külső vagy belső válság, annak működése a jól bejáratott rutin formáját ölti. Ilyenkor úgy tűnik, az országot a jól felépített államapparátust mozgató hivatalnokok és politikai vállalkozók működtetik, a lakosságot alkotó állampolgárok pedig a törvények nagyjábóli betartásával le is tudták kötelezettségeiket. Cserében elvárják, hogy az állam gondoskodjon személyes biztonságukról, védje magántulajdonukat, biztosítsa a nem részrehajló igazságszolgáltatást, szervezze meg a közoktatást, az egészségügyi-, nyugdíj- és egyéb szociális ellátásokat.

A fenti idillt a Föld lakosságának töredékét kitevő, többnyire a nyugati civilizációhoz tartozó népek képviselői élvezhetik pár évtizede. A többi népek mindezt nem tudják a maguk számára megszervezni. Aki megtudja, annak több évszázados erőfeszítésébe került az, amit a nemzeti elkötelezettségtől megszabaduló lakosság magától értetődő, jogos jussának fog fel.

A nemzeti elkötelezettség kiveszése egyúttal annak az erőforrásnak az elapadását jelenti, amelyre a modern (mellékesen jóléti) nemzetállamok olajozott működéséhez szükség van, a közelgő megrázkódtatások  átvészeléséhez pedig elengedhetetlen lesz.

Az államnak tehát kultiválnia kellene polgárai körében a nemzettudatot, hogy azok készek legyenek a legközelebbi komoly válság idején meghozni azokat az áldozatokat, amelyek lehetővé teszik a rendállam fennmaradását. Elvileg ezt is teszik: az iskolákban tanítják a nemzeti történelmet és irodalmat, ünnepelik az államalapítások, forradalmak, szabadságharcok, honvédő háborúk dátumait, gondozzák a nemzet nagyjainak (hősök, mártírok, kiemelkedő művészek) emlékműveit. A korszellem változása, a globális propaganda nyomása alatt azonban mindezen tevékenység ritualizálódik, kiürül, kilúgozódik. Az elbürokratizálódást, az államapparátus működésének akadozását, a növekvő korrupciót, a politikai döntéshozók személyiségének elsekélyesedését észlelik ugyan, de többnyire nem kötik a kollektív politikai identitás elpárolgásához.

A globális ballib propaganda próbálja diszkreditálni a nemzetet, a családot, a vallást, toleranciát hirdet minden deviáns viselkedéssel szemben, a civilizációk összeolvadásának elkerülhetetlen és üdvös voltát hirdeti. Ha végigfut ez a folyamat, amely elemészti a régivágású hazafiakat, a nemzetek halálneme az eutanázia lesz. A nemzetállamok végnapjaiban arra fogják használni egyre gyatrábban muzsikáló intézményrendszereiket, hogy a nemzettudat maradékát is kilúgozzák polgáraikból.

Ehhez értelemszerűen a globalista világelit képviselőinek kell az államapparátus fölötti kontrollt megszerezni. Választásokat kell nyerniük párhuzamosan azzal, hogy végső győzelemre viszik a kultúrharcot. A mostani magyarországi csetepaték, amelyek ezen címszó alatt futnak, pankráció jellegűek. A közélet fogalmaiért, az uralkodó narratívákért folytatott küzdelem ennél jóval komolyabb. Nem egy-két állás betöltése a tétje, hanem hogy milyen sémában gondolkozzon a plebs, melyek legyenek értékei, melyik közbeszédbéli kifejezéseknek milyen a kicsengése. Magyarországon a nemzetileg elkötelezettek nem vesztésre állnak az igazi kultúrharcban, hanem vesztes pozícióból mulasztották el a küzdelem újraindítását.

Legismertebb nemzeties műdalunk arra utal, hogy porladunk a népek harcában. Trianon után a nemzethalál témája a közbeszéd tárgya volt. A halálnem, ami akkor kinézett, hősi halál volt a többi nemzettel vívott küzdelemben. Az a motívum is felmerült, mennyire vagyunk felkészültek a harchoz, amit a helyért kell megvívjunk a nap alatt, de legalább az magától értetődő volt, hogy kiállunk a magunk igazáért.

Most már nem tör a vesztünkre senki, ha nyugton maradunk és veszteg várjuk, amíg feloldódnak a különböző nemzetszilánkok – utoljára a maradék-magyarországi. A nyílt, brutális elnyomás, amivel az ukránok próbálkoznak, üdítő kivétel: ők legalább feltételezik rólunk, hogy első adandó alkalommal megpróbáljuk visszaszerezni Kárpátalját. Nagyjából és egészében azonban mindenki ugyanabban a cipőben jár: a megfáradt, szétesőben lévő nemzetek már nem acsarkodnak egymásra. Békésen fekszenek ugyanabban a (kór)teremben, ahol az eutanáziát zökkenőmentessé tenni hivatott narkót töltik beléjük infúzión keresztül. A fogyasztói kultúra morfinjának kell megakadályozni, hogy az átlagpolgárnak feltűnjön, hogy nemzetállamával együtt annak a lehetőségét is elveszíti, hogy beleszólhasson sorsának alakításába.

A ballib globalizmus egy a marxizmusnál kevésbé zárt ideológia, emiatt kevésbé szembeötlőek a hibái. Abban azonban közvetlen az analógia, hogy egy elszánt kisebbség próbálja a népet (az összeset) boldogítani úgy, ahogyan a nép magától nem szeretné. Az osztály- és magántulajdon nélküli társadalom megvalósítási kísérletei katasztrofális következményekkel jártak, ahol megpróbálkoztak velük. Azok jártak jól, akiknek sikerült kimaradni ebből az embereken végrehajtott kísérletből. Mi, magyarok, megpróbáltuk, de nem hagytak minket sem kimaradni, sem kiszállni. Túléltük, de megnyomorodva fekszünk a többiekkel az Egyesült Európa nevű kórteremben, igaz, a régi páciensekhez képest csökkentett morfinadagon.

A nemzetállam ellenségeinek érvei közül a leginkább komolyan veendő, hogy valamiféle történelmi szükségszerűség, mindent magával ragadó trend az összes tradicionális forma felbomlása. Aki ragaszkodik a hithez, családhoz, nemzethez, tradicionális férfi vagy női szerephez az szélmalomharcot vív a történelmi szükségszerűséggel szemben. Az valóban tapasztalati tény, hogy a modern jóléti államok fogyasztás/hedonizmus kultusza kifelé szorítja az emberek tudatából és tudatalattijából azokat az értékeket, viselkedési archetípusokat, amelyek lehetővé tették eme államok-társadalmak kiépülését.

A teljesen sima, zökkenőmentes átmenetet azonban nem sikerült végrehajtani. Fájdalmasnak bizonyult: a jóléti államok elkezdtek mállani, a muzulmánok nem olvadtak be a francia, német stb. társadalmakba, az uzsorakapitalizmus romba fogja dönteni a világgazdaságot. A nemzetek elkezdtek mocorogni. Már késő, vagy a nyilvánvaló kínos vég végső harcra serkenti, ezzel pedig életre galvanizálja a nyugati civilizáció kihunyó félben vegetáló kollektív egységeit?

A balosok a termeszét törvényszerűen ható társadalmi törvényekben, önérvényesítő történelmi trendekben hisznek. A másik oldal hajlamos a sors kerekét olajozó szorgos angyalokban bízni – vagyis egy másikfajta determinizmusban. Én úgy gondolom, ez egy nyílt kimenetelű meccs. Átmeneti, zavaros idők következnek, amikor ellentett irányú tendenciák egyidejű hatása okoz örvénylő mozgást. Könnyen lehet, hogy számítani fog, lesz egy jól szervezett, nemzeti elkötelezettségű erő, amikor a jelenlegi világrendszer még egyértelműbben omlik össze.

Úgy tűnhetne, nem is állunk olyan rosszul, hiszen Magyarország kezdeményező szerepet vállalt az antiglobalista lázadásban?, forradalomban?, felkelésben? Ez a kurzus azonban lehet egyszerű politikai termék, amelynek kudarca a politikai nemzet további demoralizálódásával, dezintegrálódásával jár majd. A nemzeti elkötelezettség mércéje ugyanis az áldozatkészség, nem az abban mutatott ügyesség, ahogyan lecsatlakozik valaki a nyerőnek tűnő – ezúttal nemzeties –divathullámhoz. A nemzetileg elkötelezett emberek és a politikai vállalkozók nemzeties szlogenekben utazó része között éles határvonal húzódik. Aktuálpolitikai szempontból persze a határ két oldalán állók szinte megkülönböztethetetlenek, mert az a cezúra, ami a nemzeties politikai vállalkozókat a nemzetellenesektől elválasztja, szembeötlőbb. Egy másik vonal pedig, amelyik a globalista jelszavakat ajánló politikai vállalkozókat a zsigeri nemzetellenesektől választja el, végképp észrevehetetlen. Aztán ott van még a szakadék, amely a politikailag legalább időnként és részben aktívakat elválasztja azoktól, akiknek ez az egész mélységesen közömbös, mint a siketeknek Beethoven.

Mondanivalóm címzettjei értelemszerűen a nemzetileg elkötelezettek, a politikai nemzet tagjai: néhány magányos ember szerte a Kárpát-medencében. Talán még a politikai vállalkozói osztály legokosabbjai, akik a nemzeties trend tartósságáról, perspektivikusságáról is képesek kalkulációt készíteni. Realista módon elgondolkodnak azon, tényleg nyerésre áll-e a nemzeti felkelés, vagy készen kell állni az alkura a fegyverletétel feltételeiről, élesíteni kell-e az ütemérzéküket abban a témában, hogy mikor kell majd váltaniuk a győztesnek bizonyuló globalista trend irányába.

A politikai nemzet tagjai számára úgy vetődik fel a kérdés: hogyan lehetne egyértelművé tenni a történelem menetének nemzetállami irányba állását? Ha nincs erre esély, mi az utolsó állás, amiben ki kell tartani? Mi az utolsó áldozat, amit meg kell hozni a távoli jövőben való újrakezdés lehetőségének nyitva tartásához?

Ezen a ponton van jelentősége a nemzethalálnemnek, ami a történelmi közeljövő horizontján felsejlik. A túlerőben lévő ellenség okozza vesztünk, vagy a politikai közösséget sújtó előrehaladott és egyre súlyosbodó demencia? Használható bármilyen más, biológiai vagy pszichiátriai degeneratív folyamatot jelző megnevezés. Bármi megteszi, amelynek megfejtésért, visszafordításának módszeréért Nobel-díjat adnának.

Látott már valaki gyógyult alzheimerest? Ha jól látom, mi vár ránk, akkor így kell felfogni a nemzetileg elkötelezettekre háruló feladat jellegét, léptékét. Innen kell megpróbálni elgondolni a teendőket.

A teendőkről már nem próbálok meg beszélni. Ha mondhatnék valami egyértelműt a megoldásról, akkor az lenne a lényeg, arról kellene hírt adjon ennek a szövegnek a címe. Abban viszont biztos vagyok, hogy a komoly gondolkodás nem rettenthet vissza a ránk váró nemzethalálnem sziluettjétől. Ha valaki tehet még valamit szellemi és/vagy politikai síkon, az nem bénulhat le, nem némulhat meg ettől a látványtól. A nemzethalálnemmel való szembenézés tehet majd képessé valakit, hogy megtalálja a megfelelő mondást/tettet a nemzethalál? Nem!-re.