Mélyállam és populizmus

2021-02-18 12:28:00

                                                                                                                                                                                                                          „A szó veszélyes fegyver

                                                                                                                                                                                                                          és van, aki fegyvertelen”

                                                                                                                                                                                                                                            Bródy János

 

                                                                                                                                                                                                         „Alig hallottam, sorsomba merültem,

                                                                                                                                                                                                        hogy fecseg a felszín, hallgat a mély”

                                                                                                                                                                                                                                             József Attila

 

A legjobb, ha a szavakat, kijelentéseket, fordulatokat, idiómákat úgy fogjuk fel, mint a valóság megragadására való célszerszámokat. Mint egy hosszúnyélű harapófogót, amivel a kovács a forró vasat fogja, vagy egy kombináltfogót, amivel a villanyszerelő a vezetéket tartja. Ha otthon barkácsolunk, mert valamit működőképes állapotba kell hoznunk, gyakran szembesülünk azzal, hogy nincs megfelelő szerszámunk. Ha ennek ellenére rögtönzéssel próbálkozunk, arra könnyen ráfizetünk.

 

Egy jó gazdának persze azok a szerszámai biztosan megvannak, amelyekre mindennapjaiban szüksége lehet, és vannak bejáratott kapcsolatai mesterekkel, akik, ha kell, jönnek szerszámos ládáikkal együtt, vagy jól felszerelt műhelyükben tesznek eleget a megrendelésnek.

 

A mostani világ magyarázatához a politikai világképeken dolgozó mesteremberek (ideológusok, agitátorok, propagandisták stb.) gyakran használják mind a populizmus, mind a mélyállam kifejezést. Talán ideje lenne, hogy ezek bekerüljenek a jó gazdák szerszámosládáiba, vagyis a társadalmat fenntartó, politikailag aktív polgárok szókincsébe.

 

Ezzel elkéstem – mondhatják minden további megfontolás nélkül, hiszen ezek máris közszájon forgó kifejezések, rögzült jelentéssel, amelyeken új értelmezésekkel aligha lehet változtatni.

 

Ami elgondolkodtathatja azt, aki úgy gondolja, hogy már a birtokában van egyik vagy mindkét célszerszám, hogy a kettőt nem szokták egyszerre használni. A szembenálló felek vagy az egyiket vagy a másikat részesítik előnyben, fegyverként forgatva azt a másik ellen. Az egyik a buzogányt preferálja, a másik egy csatabárdot.

 

Populizmust a balliberális tábor ideológusai és szellemi verőlegényei emlegetnek, hogy ellenfeleiket, mint felelőtlen igérgetőket, a tömegeket megvalósíthatatlan tervekkel hergelőket mutassák be, akik ha hatalomra kerülnek a szakpolitikák törvényszerűségeinek figyelmen kívül hagyásával, katasztrófát idéznek elő.

 

Mályállamról a jobb és a szélsőbal beszél: a népellenes oligarchátusnak a demokratikusan választott tisztségviselőket háttérből irányító, vagy ha kell, megkerülő praktikáit írja le.

 

Ha ilyen egyszerű lenne a dolgok állása, akkor el lehetne intézni napjaink társadalmi konfliktusait azzal, hogy a mélyállam küzd a populistákkal. De nem, mert aki a populistákkal harcol, nem ismeri el, hogy a mélyállam ügynöke lenne, aki pedig a mélyállam felszámolásáért száll síkra, nem tekinti magát megvalósíthatatlan vágyálmokkal kufárkodó populistának. Mivel a két tábor közti küzdelem igen éles, nincs ebből gond, mert a politikailag aktívak már rég beálltak a szembenálló hadrendek egyikébe.

 

A populizmus és mélyállam terminusok jelenlegi propagandisztikus formájukban nem alkalmasak azoknak a jelenségeknek a megragadására, amelyekre ténylegesen vonatkoznak. Hadonászni lehet velük,korunk konfliktusait megérteni a segítségükkel nem. Ha valaki előáll egy pontosabban értelmező kifejezéssel, azt kevéssé lehet majd az ellenség lezúzására felhasználni.

 

A mélyállam kifejezést használók többnyire azt értik alatta, mint ami régebben a szabadkőműves vagy még inkább a zsidó-szabadkőműves összeesküvés jelentett. De még azelőtt, hogy a nép számára megalkották ezt a démoni ellenséget, az az egyszerű emberek kifosztására, elnyomására titkos szövetséget kötő hatalmasokat tartotta minden baja forrásának. Az összeesküvéselméletekben való gondolkodást archetípusnak, kognitív struktúrának, sztereotípiának, egyszerű mémnek lehet tekinteni. Akik a társadalmi piramis alján helyezkednek el, azok mindig hajlamosak lesznek szabadkőműves páholyként felfogni azokat, akikről tudják, hogy valahol a piramis tetején lakoznak.

 

Az uralkodó elit és társai mind kitalációk lennének? A leggazdagabbak és leghatalmasabbak tényleg nem egyeztetik informálisan a szempontjaikat? A nagyvállalati vezérek és politikusok sohasem vajaznak le semmit a háttérben? Nyilvánvalóan értelmetlenség ilyet állítani. De van-e értelme ezt a jelenséget melyállamnak elnevezni?

 

A deep state elnevezés megjelenésekor a különféle USA-beli titkosszolgálatok együttműködését, kormányzati ciklusokon átívelő módon követett önálló irányvonalát, saját politikáját jelentette. Mostanság az egész államapparátust mint saját karakterrel bíró, saját utat követő egységet értik alatta. Ha valaki pártolja ezt a jelenséget, akkor olyasféle kifejezéseket használ, mint felderítő közösség, kormányzati racionalitás, professzionális szakpolitikák. Ha nem kedveli egy választott vezető, hogy az általa megörökölt apparátus megy a maga feje után, akkor washingtoni mocsarat emleget.

 

Az állami bürokráciák hajlamát arra, hogy önálló életet éljenek a hivatalos politikai kirakat mögött, szintén régóta észlelték, és klasszikus leírások is születtek róla a 20. század elejére. Nem csak az elméleti szakemberek foglalkoztak ezzel a jelenséggel, hanem az átlagemberek, valamint az azok igényeit kielégíteni próbáló politikusok is. Szükség lett valamilyen jól érthető kifejezésre, amivel megnevezik, és ezáltal támadhatóvá, végsősoron legyőzhetővé tehették ellenségüket.

 

Akinek ily módon mellére (hátára) került a célkereszt, az nyilván védekezni fog, a legjobb védekezés pedig a támadás. Aztán már nem is lehet kibogozni, hogy ki volt, aki elkezdte, és igaza volt-e, amiért elindította a küzdelmet, amit valaki egyszer majd megnyer. A történelem vége azonban nem következik be, mert más szereplők más ügyekben folytatják majd a harcot.

 

Minket, mint saját korunk embereit a mostani küzdelem érdekel, vagy akit nem, azt majd a végén kényszer sorozzák valamelyik táborba.

 

Egyáltalán ugyanarról a küzdelemről van-e szó Ukrajnában, a régi nyugaton (főleg az USA-ban) és Magyarországon? Mindenütt ugyanolyan mélyálammal szállnak szembe az ugyanahhoz a testvériséghez tartozó populisták?

 

Az ukrán mélyállamot például az oligarcháknak becézett akasztófaszökevények alkotják a kiszolgáló személyzetükhöz tartozó politikusokkal, bírákkal, hivatalnokokkal, sajtómunkásokkal. A nép ezt tudja, ezért szívesen venné, ha valaki minél drasztikusabb módszerek felhasználásával kiiktatná ezt a réteget. Akik ezt ígérik a népnek, lehet ugyan populistáknak nevezni, de ez félrevezető, mert őket is az oligarchák finanszírozzák. Legfeljebb mindegyiket másik.

 

Az USA-ban tényleg hadat üzentek a mélyállamnak, de annak sikerült mozgósítani a lakosság felét a támadás visszaverésére. Közben mind az elitcsoportok, mind a szélesebb néprétegek között szakadás következett be. Farkasszemet néz egymással az ipari- és a finánctőke, a nagyvárosok a vidékkel, a kisebbségbe kerülő fehérek a színesekkel, a heterók a homókkal stb. A balosok oldalán ott van az állami bürokrácia, a nagymédia, a tech-óriások. A másik oldal képviselője régivágású, igaz amerikainak fogja fel magát, akitől éppen elveszik az országát.

 

Magyarországon 2010-ben az európai mélyállam elszenvedte egyik látványos vereségét, és azóta próbál példát statuálni a populista lázadókkal szemben, több-kevesebb sikerrel. A nemzeties ideológiájú kormányzatokat nem sikerült visszacserélni brüsszeli helytartókra, az eurokrata mélyállam viszont azóta is majdnem sértetlenül várja, hogy visszajöjjenek igazi gazdái.

 

Ki fog nyerni? – kérdezi az, aki jól akar helyezkedni. Kinek a győzelme kívánatos? – töpreng, aki valamilyen természetes rendet szeretne a terjedő káosz helyére.

 

Győzni az szokott, aki a kor kihívásaira jobb választ talál, mint konkurensei. Mi a kihívás? Már néhány száz éve a modernizáció. Adott összefüggésben az, ki találja meg a modernizáció rohanó áradatát mederben tartani képes társadalmi keretet.

 

Pár évig úgy tűnt, a kérdés eldőlt: a liberális demokrácia az, miután a fasizmus-nácizmus, majd a kommunizmus is kudarcot vallott. A gond csak az, hogy a bukott totalitárius kísérletek maguk is reakciók voltak a liberális demokrácia bukására.

 

A liberalizmus önmagában a liberális elitek hegemóniája. Ilyenkor a liberális nézeteket valló elit dominanciáját elfogadják a nép szerepét játszó, nagy létszámú alárendelt társadalmi csoportok. Az uralkodó osztályon belüli meccseket a társadalom kizárásával döntik el. Annak, ami mégis a nyilvánosság elé kerül, nincs igazi tétje.

 

Amint a népet bevonják a politikába, az lerázza a liberális nézeteket, mint kutya a vizet. A politikában saját javát, vagyis ellenségei vesztét akarja, nem holmi átláthatatlan kompromisszumokat, érthetetlen szabályok érvényesülését.

 

Miután a klasszikus liberalizmus az első világháborúban megbukott, a második után úgy tűnt, hogy a nyugati magállamokban győzedelmeskedett, a kommunizmus kelet-európai bukása után pedig csak idő kérdésének tűnt, hogy az egész glóbuszra kiterjedjen. Mostanra azonban látszik, hogy a második háború utáni időszakot helyesebb úgy felfogni, mint azt a periódust, amikor a liberális eliteknek a fogyasztás folyamatos felfuttatásával sikerült elérni, hogy a nép kivonuljon a politikából. Az elfogadta, hogy tényleges részvétel helyett politikai valóságshowt fogyasszon. A valóság az volt, ami a valóságshowt futtató médiacég igazgatótanácsában zajlott, miközben a nézőközönség azzal szórakoztatta magát, hogy időről időre kiszavazott egy prostit egy hímringyóval szemben, vagy fordítva. A jó világ végével beállt valóságban, a jómód fokozatos elvesztését kellene elfogadnia, mint természetes folyamatot. Ehelyett újból beszáll a politikába, olyan politikusokat követve, akik szerint nem kell beletörődnie megszokott világa pusztulásába.

 

Természetesen úgyis elő lehet adni a fenti elbeszélést, hogy az aranykorban felelős politikusok osztoztak a liberális demokrácia alapértékein, miközben nemes és szabályozott vitát folytattak az azon belüli árnyalatokról. A vitát a nép döntötte el szavazataival, amelyeket soha nem adott szélsőségesekre. Az erre felkent nagymédia egyértelműen megmondta, melyek a felelősségteljes komoly nézetek, amelyet az érett demokráciát magukénak valló átlagpolgárok el is fogadtak.

Ezt az idillt robbantották fel a populisták, akik felelőtlen ígérgetéssel, ellenségkép kreálásával rontják meg egyre szélesebb rétegek lelkét.

 

Próbáljon valaki olyan narratívát kitalálni, amely megbékéléssé oldja a fent olvasottakat!

 

A fenti egy erősen egyszerűsítő kép, de a fő vonalak nem fognak változni, akárhogy bonyolítjuk. A globalizáció beemelése pl. nem fogja felülírni az ellentétet, mert az egyik fél ellenezni fogja, a másik meg erőltetni a végkifejletig, a világkormány felállításáig. A gazdasági fejlődés nemcsak jólétet hoz, hanem lecsúszást is – persze nem ugyanazoknak. Akik a vesztes oldalra kerülnek, miért kellene boldognak lenniük?

 

Mert egy konszolidált uralkodó elit képes azt sulykolni, hogy ez a dolgok természetes rendje. Mert, hogy mi a normális, nem szabad a népre bízni. Ha rábízzák, rosszul fog dönteni – szól a liberális közvélekedés. Homofób, xenofób, iszlamofób stb. válaszokat fog produkálni. És milyen igaza van – mondja a másik tábor.

 

Annak van igaza, aki helyes fogalmat alkotott a dolgok természetes rendjéről. Ha van olyan egyáltalán. Azt is el lehet képzelni, hogy az ember világa a többiek által alkotott mesterséges konstrukció, amit bármikor szét lehet szedni és egy másik tervrajz alapján összerakni. Ha elég erős a meggyőződésed saját tervrajzod fölényéről, akkor küzdj érte, és ha szerencséd van, megvalósíthatod, mint Lenin a szovjethatalmat egy különálló országban.

 

Persze ha trockista vagy, akkor tudod, hogy az csak az egész világ lefedésével működhet, emiatt a forradalmat állandósítani kell: nem szabad megállni Szovjet-Oroszország határainál. Egyetérthetsz Sztálin elvtárssal, aki szerint muszáj megállni azon a vonalon, ameddig a Vörös Hadsereg képes volt előre törni. A két elvtárs vitáját időközben eldöntötte a történelem egy jégcsákány formájában.

 

Ha sem Lenin, sem Sztálin, sem Mao, de még csak Che Guevara elvtársban sem hiszel, legyél nagyon óvatos, mert lehet, hogy fasiszta vagy, reakciós, esetleg populista.

Vissza is értünk a rövid vázlatunk egyik kiindulópontjához. Annál is inkább, mert az elvtársaknál senki sem állt elő megvalósíthatatlanabb tervekkel. Akik populizmust emlegetnek, mégsem őket szokták felhozni elrettentő példának. Mert a balos értelmiségiek hitét abban, hogy ők ismerik az emberiséget boldoggá tenni képes társadalmi berendezkedés sémáját, nem lehet megrendíteni. Ha valami népirtás, háború, kiegyezés a fasisztákkal mégis zavart okozna az erőben, választanak és/ vagy barkácsolnak egy másik világmegváltó sémát. Gyártanak hozzá egy kiskátét, hogy gyorsan és egyszerűen fel lehessen ismerni az ellenséget. Mostanság nem a burzsoáziát meg a kulákokat bélyegzik meg, hanem a hierarchikus patriarchátus híveit. Mert a mélyállam ügynökeként ezt az instrukciót kapták – mondják a másik oldalról, akiknek szintén szükségük van valami egyszerűsített sémára, hogy tudják, kit miért kell gyűlölniük.

 

Ezen a ponton be lehetne iktatni egy felhívást, amely a gyűlölködés mellőzésére szólítana fel. Könnyű belátni azonban, hogy nem lehet erős érzelmektől mentesen megvívni egy olyan politikai tétmeccset, mint az egész nyugati civilizációt érintő kultúrharc. Kivételeket persze el lehet képzelni. Lehet pl. olyan kultúrharcos, aki arra a középkori szerzetesre hasonlít, aki őszintén imádkozik egy eretnek lelkéért, akit az ő szakvéleménye alapján küldtek máglyára. Mást emlékeztethet egy Róma-béli sztoikus államférfira, aki merő kötelességtudatból vívja háborúit hanyatló birodalma védelmében.

 

Az sem úszhatja meg szárazon, aki kívülálló pozíciót próbál tartani. Csak addig halogathatja az egyik vagy másik fél gyűlöletbeszédének használatát, amíg eldől a küzdelem. Utána – ha jót akar – ő is előadja a rituális szövegeket a nép/emberiség/haladás/civilizáció/nemzet stb. eltiport ellenségéről. Ha nem elég okos és művelt, ezt még idő előtt megteszi, azután pedig gyakorolhat nyilvános önbírálatot, ha hagyják, hogy ennyivel megússza.

 

Én ugyan rég eldöntöttem, melyik oldalon van a helyem, de térítenem már nem kell. A fenti szöveg erre nem is lenne alkalmas. Az emberek nem egyformák: még a gondolkodásra felszólító tanács is csak egyeseknek használ, másnak a vesztét okozhatja.

 

A mindenkinek és senkinek nem szóló poént is elsütötték már.